Zsilák László figyeli tanítványai produkcióját a csongrádiak elleni serdülő korosztályos bajnoki vízilabda-mérkőzésen
A behir.hu oldalon olvastuk: Már nyolcéves korában elkezdett vízilabdázni. Szorgalma és szenvedélye a tanulásban is megmutatkozott: a Vízműben érettségizett, majd a Debreceni Egyetemre jelentkezett. Az iskolát a pólóval ügyesen összekötve, egészen a hajdúvárosi OB I-ig jutott. Jelenleg a Magyar Közút Nonprofit Zrt. Békéscsaba mérnökségén dolgozik, és a Csabai Csirkefogók serdülő csapatának a trénere. Zsilák László az első 25 éves élettörténete tökéletesen beleillene a Békéscsaba hazavár! programba.
– Miért nem lettél focista?
– A Ligeti soron laktunk, és nekünk az Előre pálya volt a grund, ahova beszöktünk; persze akkoriban még nem volt biztonsági kamera. De hamar kiderült, borzasztó béna a lábam. Közben a póló mellett kézilabdáztam, röplabdáztam, amerikai fociztam, krikettből országos bajnokok lettünk. Ráadásul a Jankayban kéttanos voltam, és ott bejöttek az angol sportok, így kipróbáltam a rugbyt is.
– Nyilván, mint a legtöbb pólós először úszó voltál. Hány évesen kezdtél el úszni?
– Négy; először Pappné dr. Marik Sarolta, azaz Saci néni, később Szemenyei Olga néni volt az edzőm. Heti három edzésre jártam, emiatt csak az előkészítős csoportba kerültem be, miközben mindenkit köröztem. Majd nyolcévesen átnyergeltem a vízilabdára, és bekerültem az akkori gyermekcsapatba.
– Kicsiként is ilyen magas voltál?
– Nagyon nem! A középiskola 10-ikig hátulról a harmadik, majd a jövő szeptembertől elölről voltam a harmadik. Azon a nyáron több mint 10 centit nőttem; majd’ szétszakadt a hátam. 1999-esként a Behun Lajos bácsi ’92-sei közé kerültem. Akkoriban a szülők vitték a gyerekeket a meccsre, és az elsőn még olyan kicsi voltam, hogy – vérciki – egy gyerekülésben utaztam. A mellettem lévő két srác teljesen fel volt feszülve a jobb- és baloldali ablakra. Kaptam is érte az ívet, hogy Egerig így utaztak.
– Mikor érezted, hogy van közöd a pólóhoz?
– Amikor már a ’96-osokkal játszottam. Noha nem voltam alapember, de legalább nem lógtam ki a sorból. Amúgy nem számított, hogy területin vagy országoson játszok, csak menni akartam.
– Nem volt durva, hogy a csapattársaid még akkor is legalább három évvel idősebbek voltak?
– Tény, hogy az idősebbek sokszor leuralták a fiatalabbakat, több évig én voltam a legkisebb. De ezt a mai napig úgy könyvelem el, hogy már akkor annyira megszerettem a vízilabdát, hogy ezeken túl tudtam lendülni.
– Ha jól számolom, 2017-ig, a technikum végéig maradtál Csabán.
– Az érettségit követően még egy évig ifi voltam, és ki akartam próbálni magam az A1-es osztályban. Kádár Józsi bácsi, az akkori vezetőedző segítségével elkerültem Debrecenbe, szerencsére Balázs Lajos bácsiék (az egyesület ügyvezetője) is rábólintottak. Így a technikusi végzettséget Debrecenben szereztem meg. Ott a szerb Miroslav Bain kezei alá kerültem, és 5. helyen végeztünk, épphogy lecsúsztunk a Final Fourról. Olyanokat vertünk meg, mint a Fradi, Eger, Honvéd; a KSI-vel és az Újpesttel szemben sajnos alulmaradtunk.
– Abból a csapatból kik lettek profik?
– Azóta is a Debrecenben játszik Macsi Martin, Macsi Patrik, Dienes Balázs és a Fradiban játszó Fekete Gergő, vele négy évet játszottunk.
– Az utóbbit a tévéből ismerem. Mi hiányzott ahhoz, hogy te is korosztályos válogatott legyél?
– Az első fél év után Tóth Kálmán behívott az U18-as válogatott keretébe; egy fél évig jártam a fővárosi edzésekre. De sajnos a keretszűkítésbe már nem fértem be.
– Nehezen élted meg?
– Nagyon, mert úgy voltam vele, hogyha már ott vagyok, akkor haljak bele, és lesz, ami lesz! Voltak olyan köreim, hogy Debrecenből Budapestre utaztam, ahol egy OB I/B-s, Budapestről Szombathelyre, ott egy OB I-es, Szombathelyről Budapestre, ott pedig egy A1-es meccset játszottam. Egyszerre voltam ifjúsági A1-es, OB I/B-s és OB I-es játékos. Akkoriban egyébként annyi egyetemista pólós volt, hogy az OB I/B-be is nagy harc volt bekerülni.
Kabátot a gombhoz… Tulajdonképpen ehhez a fotóhoz készült a cikk. 2010. július 30., Békéscsaba, Árpád Fürdő, Magyarország-Németország barátságos derbi. Na, vajon ki viszi a zászlót? Netán László?
– Mennyire sikerült a tanulást az OB I-el összehangolni?
– Bizony voltak alvatlan éjszakák, de nem az egyetemi bulik miatt… Mert amikor mehettem volna a póló miatt bulizni, akkor vizsgaidőszak volt, és amikor kész voltam a vizsgákkal, akkor pedig épp szezon volt. Lemondásokkal járt, de nem bántam meg.
– Benne voltál a kezdőcsapatban?
– Nem, nem is voltam alapjátékos. Az ún. piszkos munkát végeztem, azaz, hogy ne legyek feltűnő. Ha kapok négy percet, akkor ne kövessek el olyan hibát, ami miatt kitűnnék a többi közül: ne kapjak feleslegesen blokk mellé gólt, ne forduljanak le rólam stb. Aztán szép lassan kezdtem magam felépíteni: gólpasszokat adtam, lőhettem egy-két gólt. Az OB I-ben nagyon szigorú a hierarchia.
– A tavalyi szezonban már a Csirkefogók serdülőit edzetted, tagja lettél a hazai OB II-es gárdának, de még az egyetemi csapatot is erősítetted.
– Létezik egy olyan szabály, hogy a végzést követően még egy évet vissza lehet játszani. Nagyon jól szerepeltünk, mert az egyetemi országos bajnokság megnyerését követően bronzérmet szereztünk az európai porondon.
– Ami viszont nagyon dicséretes, hogy hazajöttél Csabára.
– Nem akartam Debrecenben maradni, se Budapestre menni. Közben az egyetem után felajánlottak egy OB I-es szerződést Szentesre. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen Kiss Gábor (a 2023-as szezon óta a Szentes vezetőedzője) alatt játszani. Noha korábban már játszottam Gábor alatt az Invictusban, de ezúttal úgy akartam kipróbálni magam az OB1-ben, hogy már nem vagyok egyetemista.
– Akkor az egyik szemed sír, a másik nevet…
– Még az egyetemi tanulmányaim alatt a Közút felajánlott egy ösztöndíjat, cserébe annyit kértek, hogy erősítsem a csabai mérnökséget, azonfelül a szavamat adtam Balázs Lajos bácsiéknak, hogy csatlakozok a csapathoz.
– Milyen fura, hogy így hívod.
– A mai napig.
– Ezzel szemben van egy nagyon jó kis serdülő csapatod.
– A tavalyi is, és a mostani is nagyon jó. Az elmúlt évben 13-an, most 28-an vannak a csapatban. Úgyhogy nem panaszkodom, mert nagyon jó kvalitású játékosok vannak, és még a merítés is nagy.
– Meglesz a felsőház?
– Szerintem sajnos nem, pedig milyen jó meccsek elé nézhetnénk.
– Az ősszel egy kivételével minden derbit megnyertetek. Szerintem a Szentesnél is jobbak voltatok, csak hát ez egy nagyon bírófüggő sport.
– Meg is hatódtam, hogy egész idő alatt mennyire hajtottak a gyerekek.
– Amellett viszont nem szabad elmenni, hogy a gyerekekbe kvázi bele van kódolva, hogy innen el – legalábbis 18 évesem. Ha úgy vesszük, a vidék egyik legerősebb utánpótlás bázisa itt működik: Pónya Tibi a debreceni, Fodor Zsombor a győri, Vidovenyecz Zsombor a pécsi csapatokban domborít.
– Hajdú Attila Szentesen, de ő az én korosztályom.
– És aki elkerül innen, nem vall szégyent.
– Te már a második generációját látod az elvándorlásnak, én az elsőt éltem meg. Akkor még nem voltak ilyen pozitív példák. Sokan elmenetek Szolnokra, Szegedre, Budapestre, és egy-két szezon után abba is hagyták, mert elvitte őket a Kóla-Fanta-bulika.
– Hogyan álltál ellen a kísértésnek?
– Ahogy az előbb mondtam, nem volt szabadidőm.
– Azt tudom, hogy komoly kapcsolatban élsz.
– Már öt éve tart a kapcsolatom.
– Ráadásul ő is csabai.
– Igen, de elég kacifántos a történetünk: Siófokon ismerkedtünk meg, miközben már látásból ismertük egymást. Külön csapattal mentünk a Balatonhoz, és véletlenül a Petőfi sétányon futottunk össze. Akkor ő már egy éve holland, míg én debreceni egyetemista voltam.
– Semmi különbség a két ország között.
– Á! Ugyanaz. Azon a nyáron sokat találkoztunk, majd egy fél év távkapcsolat következett, és miután kitört a Covid, ő visszajött Csabára, és az online oktatásra állt rá.
– Kint maradt volna?
– Nem, azt mondta, egy év elég volt neki.
– Mi a távlati jövőd?
– Egyértelműen maradok. Amikor elmentem Debrecenbe, Lajos bácsiékkal nagyon jó viszonyban váltunk el, és úgy gondolom, hogy vissza akarok nekik valamit adni, és szeretnék tenni az egyesületért.
behir.hu/kép, szöveg: Such Tamás
