Hátúszás közben bombázó repülők húztak el fölötte az égen a zentai strandon – Ajtai Miklós háborús kálváriájától a békéscsabai megbékélés szigetéig

Ajtai Miklós szinte mindenhol gólkirályi címet is elért el – fotó: Such Tamás

Immár 12. esztendeje játékosa és egyik utánpótlásedzője klubunknak az idén 44 éves Ajtai Miklós, akiről a legtöbben csupán annyit tudnak: gólerős, közvetlen ember, olykor bohém, de mindig jókedvű és szolgálatkész. A sportágba kerüléséről és a gyermekkorában átélt rémségekről aligha ismerik. Pedig olykor még ma is kísérti a múlt, hiszen a szerbiai Zentán született, ahol éppen fiatalsága alatt tört ki a tíz évig tartó délvidéki háború, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett.

Még a békeidőket éltétek, amikor megtanultál úszni. Kinek vagy minek hatására?
– Hétéves voltam, amikor egy alkalommal apám levitt a zentai Tisza-szakaszra, a csónakkal beevezett vagy húsz méterre a parttól, és bedobott a vízbe. Majd nagy nyugalommal végignézte, hogyan próbálok meg kievickélni. Másnap úgy döntött, levisz inkább a strandra, hogy tanítsanak meg úszni.

Mint sok vízilabdás, te is úszóként kezdted?
– Zenta akkori legismertebb mestere, Tóth László „Cila” tanított meg úszni, aki egyébként vízilabda edző volt, így rögtön a pólósok között ragadtam.

Más sportág nem vonzott?
– De, a foci is. A két sportágat párhuzamosan csináltam, a labdarúgást nyolc-kilenc évig, a pólót ma is. Könnyű volt, mert a foci pálya és a medence úgy háromszáz méterre volt egymástól. A legtöbbször mindennap mindkét edzésen részt vettem. Egyébként egy csapatban rúgtam a labdát az amúgy is szomszédunk és osztálytársam, sokszoros magyar válogatott Nikolics Nemanjával, akihez azóta is barátság köt.

Nikolics Nemanjával a család, Ajtai Miklós, Csomor Lilla és Ajtai Milán még csecsemőként

Milyenek voltak a zentai vízilabdás éveid?
– A Zentai Vasutas Vízilabda Klub igazolt versenyzője voltam. Mivel a nevünkben is benne van a vasút szó, mindenhová vonattal jártunk meccsekre. A volt Jugoszláviában volt első és másodosztályú bajnokság, ami ősztől tavaszig tartott, majd szinte szünet nélkül jött a nyári bajnokság. Mi mindkettőben szerepeltünk, az előbbiben a másodosztályban. Éves szinten ötvennél jóval több mérkőzést lejátszottunk, sokszor három-négyszáz néző előtt. Egyébként a zentai volt az egyetlen igazán magyar klub, csapatunkban szinte csak magyarok játszottak, míg például az újvidéki és szabadkai gárdák már vegyes nemzetiségűek voltak.

Tízéves voltál, amikor kitört a délvidéki háború…
– Bizony, minden szinten nagyon nehéz évek következtek. Az is rátett egy lapáttal, hogy apámat bevitték katonának. Kezdetben csak a szegénység és a rettegés robbant be, a hétköznapok viszont nekünk gyerekeknek ugyanúgy teltek egy darabig, mint korábban. Zajlottak az edzések, utaztunk a mérkőzésekre, jártunk iskolába. De azért minden szinten érződött a háború. Emlékszem, egy alkalommal az edzésen háton úsztam, a fejünk fölött pedig egymás után húztak el a bombázók. Rémisztő volt. A háború első szakaszában mindössze egyszer, másfél hónapra állt le teljesen az élet, se edzés, se iskola, csak figyeltük, mikor szólalnak meg a szirénák… Aztán amikor újra mehettünk a meccsekre, egy kisbusszal keltünk útra, és a sofőr nem győzte kerülgetni az úton a krátereket.

Megváltás lehetett, hogy 16 évesen Magyarországra kerültél.
– A hódmezővásárhelyiek ajánlották számomra az első profi szerződést. Az akkori játékosedzőjük, Kasza Attila hívott, én pedig rögtön bevállaltam. Furcsa volt, hogy mindig csak egy harmincnapos vízumot kaptam, ezért annak lejártakor kiutaztunk a határra, bepecsételték, hogy átléptem azt, majd azonnal fordultunk vissza, és újabb harminc napig érvényes volt az engedély. Két évet töltöttem el így Vásárhelyen. Aztán 18 évesen hazamentem Zentára, és egyből jöttek értem, bevittek katonának, mivel jött a háború koszovói szakasza. Két évet elvett az életemből ez a szörnyűség. Addig a sport is kiesett az életemből, majd hetven kilósan tértem vissza Zentára. Emlékszem, június 20-án szereltem le, és két nappal később, edzések nélkül is, de már mérkőzésre utaztam csapatommal. Az ezt követő békésebb időszakban csaknem tíz hazai és külföldi első és másodosztályú klubban játszottam, köztük Kecskeméten, Pécsett, Cegléden is. Ez idő alatt megkaptam a magyar állampolgárságot, idestova másfél évtizede. Szinte mindenhol gólkirályi címet is elértem.

Hogyan kerültél Békéscsabára?
– Egy nap megcsörrent a telefonom, és a csabaiak akkori vezetőedzője, Kádár Józsi bácsi keresett. Elmondta, hogy évek óta figyeli a teljesítményemet, és éppen egy ilyen típusú játékosra van szüksége. Ki is jöttek egy Zenta–Zombor mérkőzésre a klub elnökével, Borsos Pállal és az ügyvezető Balázs Lajossal tárgyalni. Nem sokat haboztam, 2013. szeptember elsejével már Békéscsabán voltam, ahol az akkori OB I B-s felnőtt csapatba kerültem, akikkel kevés híján fel is jutottunk az OB I-be.

Kettős feladatot kaptál Csabán: játékosként és edzőként számoltak veled.
– Valóban. Hiszen már Zentán is edzősködtem 18 éves koromtól. És itt tennék egy kis kitérőt. A rövidpályás úszó világbajnoki bronzérmes és világrekorder, sokszoros Európa-bajnok pillangó- és gyorsúszó Szabó Szebasztián is zentai. Ő hol úszott, hol vízilabdázott. Amikor éppen a pólót részesítette előnyben, akkor én voltam az edzője. Kiváló balkezes játékos volt. De aztán visszament úszni. Az eredményeit nézve, lehet, hogy jól tette.

Hogyan élted meg, hogy a Békéscsaba az OB I helyett a harmadik vonalban folytatta a bajnokságot?
– Nehezen. Nagyon sok munka volt abban a sikeres és jól összerakott csapatban. Kellett egy év, amíg felfogtam és elfogadtam, de a kényszer nagy úr. Ám miként a klub vezérkara és edzői, én is reménykedem abban, hogy egyszer lesz még szép nap a csabai póló fölött. Sok ügyes, fiatal játékosunk van, akik, ha beérnek, elérhető a siker. Igaz, azzal is tisztában vagyunk, hogy nevelő egyesület a miénk, ráadásul itt nincsen meg a továbbtanulás lehetősége, ezért sokan érettségi után más városokba költöznek. Ha visszatérnének az egyetemi évek után fiataljaink, újra magasabb szintre emelkedhetne a csabai vízilabda, hiszen sokan az első osztályú bajnokságban pallérozódnak, gyűjtik a rutint.

Mi nehezebb: edzőnek lenni vagy játékosnak?
– Edzőnek. Meg kell érteni az utánam következő generációt. Ugyanis sokat változik az élet, miként a vízilabda is. Folyamatosan együtt kell élni a játékkal, új ösztönzőket kell kitalálni az edzésen, hogy motiváltak maradjanak a gyerekek.

Mit vársz idén a csapatodtól a tavaszi folytatásban?
– Most az ifjúságiakkal dolgozom, a mérkőzéseken viszont lévén kevés az ifi korú játékosunk, sok serdülő is a kezem alá kerül. Már az ősz is sikeresebb volt, mint a korábbi esztendő. Egy adalék: az alapszakaszban 97 gólt kaptunk, minden további csapat száz fölött. Ez a jó védekezésünket bizonyítja, ami az egyik alapja sportágunknak. A folytatásban még több győzelmet és továbbra is kevés kapott gólt várok.

A zentai ősi úgynevezett fekete uszoda egy teltházas meccsen. Ajtai Miklós elmondása szerint a medencét a helyi vízilabdázók üzemeltették, takarították, ha kellett, újjáépítették

Zentán kívül sehol sem éltél olyan sokáig, mint Békéscsabán. Tizenkét év.
– A szerelem. Itt, a békéscsabai strandon ismertem meg életem párját, Csomor Lillát, aki rendszeresen járt le az Árpádba a barátnőivel. Egyszer telefonszámot cseréltünk, majd következett az udvarlás, végül a házasság.

Két gyermeketek is született azóta.
– Milán már iskolás, kilencéves, kislányunk, Mila még óvodás, ötesztendős.

Úszni tudnak már?
– A nagyobbik, Milán már négyévesen megtanult, a kisebbet idén adom oda Szilvi néninek (Papp Szilvia a csabai úszó, illetve a vízilabdaklub oktatója, edzője). Milán már egy ideje jár is a vízilabda edzésekre, de még nagyon fiatal, bajnoki mérkőzésen még nem, de barátságos találkozón már tavaly nyáron vízbe ugrott. Jó felépítésű gyerek, lehet belőle pólós, de egyáltalán nem akarjuk erőltetni. Azt csináljon hosszútávon, amihez kedve van, csak sportoljon.

Végezetül fogalmazd meg, mi a legalapvetőbb különbség a szerb és a magyar vízilabda között?
– A mentalitás, ami a szerbek javára szól. Ez kevésbé tanítható. Vélhetően a szerbek esetében a tízéves háború is ezt a keménységet, kemény hozzáállást váltotta ki a nemzetből. Amúgy minden más szinten szinte azonos a két nemzet pólója. Itt Magyarországon igyekszem rávezetni a srácokat erre a hozzáállásra, ami nem könnyű dolog.

Jávor Péter

Az őszi szezon 68 mérkőzésének egyenlege Fodor Ádámmal

Fodor Ádám vezetőedzőnknek akadtak ősszel gondterhelt pillanatai, de a fotón láthatóakkal ellentétben, több örömöt okoztak csapataink, mint amennyi csalódást – fotó: Such Tamás

Eltelt ismét egy szezon a 2024–2025. évi bajnokságokban. A tavaly nyár eleji felkészülés óta december végéig összesen 68 mérkőzést játszottak csapataink a különböző szintű és korosztályú pontvadászatokban – váltakozó sikerrel. A rövid téli mérkőzésmentes időszakban Fodor Ádám vezetőedzőt arra kértük, értékelje csapataink teljesítményét, fejlődését, esetleges hiányosságait.

Kezdjük a felnőtt együttessel!

– A korábbi évekhez képest nem sokat változott a csoportbeosztás, miként a mi csapatunk összetétele sem. Az viszont tény, a Délkeleti csoport a legerősebb a négy közül, ezért itt teljesíteni és eredményesnek lenni a legnehezebb. Így mindenképpen előre lépésként kezelhető, hogy az alapszakaszban a korábbi hatodik hely helyett az ötödiken zártunk, még ha ez a rájátszásban újra az alsó házat jelenti. Viszont idén elmondhatjuk már, hogy nem kenik el a szánkat a „nagyok”, az első osztályú háttérrel rendelkező szegediek, szentesiek, akikkel már szorosabb derbiket vívtunk az ősz folyamán. A csapatösszetételt tekintve pedig a tavalyihoz hasonló a helyzet: vannak a rutinos öregebb játékosaink, akiktől nagy fejlődés már nem várható, de azért húzó emberek a gárdában, viszont az utánpótlásból feljátszó fiataloknak nagy fejlődési lehetőség itt is szerepelni. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi rájátszás során még több sikerélményben lesz részünk.

Akkor nézzük az ifjúsági korosztályt!

– Ez az a kategória, ami évek óta neuralgikus pontunk. A szezonkezdet előtt még nyolcan voltak, ami időközben ötre redukálódott. Egy fiatal eligazolt, kettő pedig sportágat váltott. Ezért a korábbi évekhez hasonlóan a serdülőkből játszottak föl nyolcan szinte folyamatosan. Érdekes módon ez utóbbi korosztályosok sokszor jobb teljesítményt nyújtottak az idősebbek között, mint a sajátjukban. De ha a korábbi évek eredményességéhez hasonlítjuk ifistáink teljesítményét, mindenképpen előre lépést tapasztalhatunk, több pontot gyűjtöttek, mint máskor. Ráadásul sokszor nüanszokon múlt egy-egy győzelem, ami további pontokat jelenthetett volna.

Serdülőink azok, akik leginkább dicsérhetők az őszi szezonban…

– Tény, ők idén a klubunk zászlós hajói. Azért pedig külön dicséret illeti őket, hogy két korosztályban is eredményesen helyt álltak. Az alapszakaszban elért második helyezésük önmagáért beszél. Eredményességük várható volt, hiszen sokan közülük éppen a nyáron váltottak a gyermek korcsoportból a serdülők közé, és ha visszaemlékszünk, korábban is ez a társaság volt a meghatározó az adott korosztályban. Ezért úgy is fogalmazhatok: hozták az elvártakat, miközben sokat fejlődtek tovább. A két évvel ezelőtti pozíciót tekintve különösen nagy az előrelépés. Itt közel harminc fiatallal dolgozhat Zsilák László edzőkollégám, ami ugyancsak segíthet, hiszen nagy a merítési lehetőség. Esetükben is várható, hogy a rájátszás során még több sikerélményben lesz részük.

Miként az utóbbi években, idén is a gyermek korosztályúakat saját magad viszed tovább.

– Itt van a legnagyobb váltás, hiszen a korábban a gyengébb színvonalú vidékbajnokságból hirtelen az országosba kerülnek át a fiatalok, ezért talán egy kicsit nagyobb odafigyelést igényelnek. Tavaly egy remek gárda alakult ki, akik közül, mint már korábban említettem, sokan korosztályt váltottak, serdülők lettek. Alulról is sokan érkeztek, de nekik még nagyon ismerkedni kell az országos bajnokság elvárásaival. Ezért egy kicsit nehézkesebbnek bizonyult az ősz, de rengeteget fejlődtek a fél év folyamán, és végül azt hozták, amit vártam tőlük. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi szezon már gördülékenyebb, sikeresebb lesz, ugyanis a korcsoporton belüli fiatalabb évjáratúak nagy lépésekben igyekeznek utolérni az idősebbeket. Sőt, ősszel már néhány ügyesebb gyermek harmadik korosztályost is igyekeztem vízbe mártani, keresve a következő csapatot is.

Innen már a vidékbajnoki sorozathoz kanyarodunk, lássuk a gyermek hármas és négyes korosztályt!

– Ebben az évben a korábbiakkal ellentétben az erősebb, Piros csoportba kerültek, amiről tudtuk, hogy jóval nagyobb kihívás, nagyobb falat, de az is tény, itt nagyobb a lehetőségük a fejlődésre. Ez így is történt, szépen pallérozódtak a gyerekek, még ha a begyűjtött pontokban nem is mérhető. Menet közben viszont kiderült, hétről hétre egyre jobban tartják a lépést az erősebb gárdákkal szemben. A lemaradásból sokat lefaragtak, a jövő szempontjából nézve újabb előrelépés elvárható, ami fontos abból a szempontból is, hogy hamarosan majd nekik kell átvenni az országos gyermek korosztályú bajnokságban a maiak helyét.

Végül pedig eljutottunk a legkisebbekhez, a baby korosztályúakhoz.

– Esetükben Csabai Zozó kollégámmal egyformán fogalmazunk, amikor kijelentjük: tavaszra jobban belerázódnak a gyerekek. Itt ugyanis, más kluboktól eltérően, nálunk nagyon sok olyan akad, akik csak fél, egy éve járnak vízilabdázni, vagyis minimális sportmúltjuk van. De a kis „zöldfülűek” is nagyot fejlődtek, amit lehet, csak mi látunk, hiszen itt a mérkőzéseken nincs még számszerű eredmény. Ám az elvégzett munka itt is hétről hétre meglátszik a fiatalok teljesítményén. Látva a hétközi teljesítményüket, azt kapom vissza, amit vártam, vagyis többet hoztak ki a medencében az elvártaknál. Az előző bajnokságban sokat jelentett, hogy gyakran átruccantunk velük Hódmezővásárhelyre edzőmeccset játszani. Most már azon a szinten vannak, hogy tavasztól felélesztjük a korábbiakat, hiszen a több mérkőzés tovább segítheti előrelépésüket. Biztos vagyok benne, hogy nyár végére jelentős mértékben csökkenthetik az eddig maguk előtt görgetett hátrányt.

Jávor Péter

Zsilák Laci: Meghatódtam, hogy egész idő alatt mennyire hajtottak a gyerekek

Zsilák László figyeli tanítványai produkcióját a csongrádiak elleni serdülő korosztályos bajnoki vízilabda-mérkőzésen

A behir.hu oldalon olvastuk: Már nyolcéves korában elkezdett vízilabdázni. Szorgalma és szenvedélye a tanulásban is megmutatkozott: a Vízműben érettségizett, majd a Debreceni Egyetemre jelentkezett. Az iskolát a pólóval ügyesen összekötve, egészen a hajdúvárosi OB I-ig jutott. Jelenleg a Magyar Közút Nonprofit Zrt. Békéscsaba mérnökségén dolgozik, és a Csabai Csirkefogók serdülő csapatának a trénere. Zsilák László az első 25 éves élettörténete tökéletesen beleillene a Békéscsaba hazavár! programba.

– Miért nem lettél focista?

– A Ligeti soron laktunk, és nekünk az Előre pálya volt a grund, ahova beszöktünk; persze akkoriban még nem volt biztonsági kamera. De hamar kiderült, borzasztó béna a lábam. Közben a póló mellett kézilabdáztam, röplabdáztam, amerikai fociztam, krikettből országos bajnokok lettünk. Ráadásul a Jankayban kéttanos voltam, és ott bejöttek az angol sportok, így kipróbáltam a rugbyt is.

– Nyilván, mint a legtöbb pólós először úszó voltál. Hány évesen kezdtél el úszni?

– Négy; először Pappné dr. Marik Sarolta, azaz Saci néni, később Szemenyei Olga néni volt az edzőm. Heti három edzésre jártam, emiatt csak az előkészítős csoportba kerültem be, miközben mindenkit köröztem. Majd nyolcévesen átnyergeltem a vízilabdára, és bekerültem az akkori gyermekcsapatba.

– Kicsiként is ilyen magas voltál?

– Nagyon nem! A középiskola 10-ikig hátulról a harmadik, majd a jövő szeptembertől elölről voltam a harmadik. Azon a nyáron több mint 10 centit nőttem; majd’ szétszakadt a hátam. 1999-esként a Behun Lajos bácsi ’92-sei közé kerültem. Akkoriban a szülők vitték a gyerekeket a meccsre, és az elsőn még olyan kicsi voltam, hogy – vérciki – egy gyerekülésben utaztam. A mellettem lévő két srác teljesen fel volt feszülve a jobb- és baloldali ablakra. Kaptam is érte az ívet, hogy Egerig így utaztak.

– Mikor érezted, hogy van közöd a pólóhoz?

– Amikor már a ’96-osokkal játszottam. Noha nem voltam alapember, de legalább nem lógtam ki a sorból. Amúgy nem számított, hogy területin vagy országoson játszok, csak menni akartam.

– Nem volt durva, hogy a csapattársaid még akkor is legalább három évvel idősebbek voltak?

– Tény, hogy az idősebbek sokszor leuralták a fiatalabbakat, több évig én voltam a legkisebb. De ezt a mai napig úgy könyvelem el, hogy már akkor annyira megszerettem a vízilabdát, hogy ezeken túl tudtam lendülni.

– Ha jól számolom, 2017-ig, a technikum végéig maradtál Csabán.

– Az érettségit követően még egy évig ifi voltam, és ki akartam próbálni magam az A1-es osztályban. Kádár Józsi bácsi, az akkori vezetőedző segítségével elkerültem Debrecenbe, szerencsére Balázs Lajos bácsiék (az egyesület ügyvezetője) is rábólintottak. Így a technikusi végzettséget Debrecenben szereztem meg. Ott a szerb Miroslav Bain kezei alá kerültem, és 5. helyen végeztünk, épphogy lecsúsztunk a Final Fourról. Olyanokat vertünk meg, mint a Fradi, Eger, Honvéd; a KSI-vel és az Újpesttel szemben sajnos alulmaradtunk.

– Abból a csapatból kik lettek profik?

– Azóta is a Debrecenben játszik Macsi Martin, Macsi Patrik, Dienes Balázs és a Fradiban játszó Fekete Gergő, vele négy évet játszottunk.

– Az utóbbit a tévéből ismerem. Mi hiányzott ahhoz, hogy te is korosztályos válogatott legyél?

– Az első fél év után Tóth Kálmán behívott az U18-as válogatott keretébe; egy fél évig jártam a fővárosi edzésekre. De sajnos a keretszűkítésbe már nem fértem be.

– Nehezen élted meg?

– Nagyon, mert úgy voltam vele, hogyha már ott vagyok, akkor haljak bele, és lesz, ami lesz! Voltak olyan köreim, hogy Debrecenből Budapestre utaztam, ahol egy OB I/B-s, Budapestről Szombathelyre, ott egy OB I-es, Szombathelyről Budapestre, ott pedig egy A1-es meccset játszottam. Egyszerre voltam ifjúsági A1-es, OB I/B-s és OB I-es játékos. Akkoriban egyébként annyi egyetemista pólós volt, hogy az OB I/B-be is nagy harc volt bekerülni.

Kabátot a gombhoz… Tulajdonképpen ehhez a fotóhoz készült a cikk. 2010. július 30., Békéscsaba, Árpád Fürdő, Magyarország-Németország barátságos derbi. Na, vajon ki viszi a zászlót? Netán László?

– Mennyire sikerült a tanulást az OB I-el összehangolni?

– Bizony voltak alvatlan éjszakák, de nem az egyetemi bulik miatt… Mert amikor mehettem volna a póló miatt bulizni, akkor vizsgaidőszak volt, és amikor kész voltam a vizsgákkal, akkor pedig épp szezon volt. Lemondásokkal járt, de nem bántam meg.

– Benne voltál a kezdőcsapatban?

– Nem, nem is voltam alapjátékos. Az ún. piszkos munkát végeztem, azaz, hogy ne legyek feltűnő. Ha kapok négy percet, akkor ne kövessek el olyan hibát, ami miatt kitűnnék a többi közül: ne kapjak feleslegesen blokk mellé gólt, ne forduljanak le rólam stb. Aztán szép lassan kezdtem magam felépíteni: gólpasszokat adtam, lőhettem egy-két gólt. Az OB I-ben nagyon szigorú a hierarchia.

– A tavalyi szezonban már a Csirkefogók serdülőit edzetted, tagja lettél a hazai OB II-es gárdának, de még az egyetemi csapatot is erősítetted.

– Létezik egy olyan szabály, hogy a végzést követően még egy évet vissza lehet játszani. Nagyon jól szerepeltünk, mert az egyetemi országos bajnokság megnyerését követően bronzérmet szereztünk az európai porondon.

– Ami viszont nagyon dicséretes, hogy hazajöttél Csabára.

– Nem akartam Debrecenben maradni, se Budapestre menni. Közben az egyetem után felajánlottak egy OB I-es szerződést Szentesre. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen Kiss Gábor (a 2023-as szezon óta a Szentes vezetőedzője) alatt játszani. Noha korábban már játszottam Gábor alatt az Invictusban, de ezúttal úgy akartam kipróbálni magam az OB1-ben, hogy már nem vagyok egyetemista.

– Akkor az egyik szemed sír, a másik nevet…

– Még az egyetemi tanulmányaim alatt a Közút felajánlott egy ösztöndíjat, cserébe annyit kértek, hogy erősítsem a csabai mérnökséget, azonfelül a szavamat adtam Balázs Lajos bácsiéknak, hogy csatlakozok a csapathoz.

– Milyen fura, hogy így hívod.

– A mai napig.

– Ezzel szemben van egy nagyon jó kis serdülő csapatod.

– A tavalyi is, és a mostani is nagyon jó. Az elmúlt évben 13-an, most 28-an vannak a csapatban. Úgyhogy nem panaszkodom, mert nagyon jó kvalitású játékosok vannak, és még a merítés is nagy.

– Meglesz a felsőház?

– Szerintem sajnos nem, pedig milyen jó meccsek elé nézhetnénk.

– Az ősszel egy kivételével minden derbit megnyertetek. Szerintem a Szentesnél is jobbak voltatok, csak hát ez egy nagyon bírófüggő sport.

– Meg is hatódtam, hogy egész idő alatt mennyire hajtottak a gyerekek.

– Amellett viszont nem szabad elmenni, hogy a gyerekekbe kvázi bele van kódolva, hogy innen el – legalábbis 18 évesem. Ha úgy vesszük, a vidék egyik legerősebb utánpótlás bázisa itt működik: Pónya Tibi a debreceni, Fodor Zsombor a győri, Vidovenyecz Zsombor a pécsi csapatokban domborít.

– Hajdú Attila Szentesen, de ő az én korosztályom.

– És aki elkerül innen, nem vall szégyent.

– Te már a második generációját látod az elvándorlásnak, én az elsőt éltem meg. Akkor még nem voltak ilyen pozitív példák. Sokan elmenetek Szolnokra, Szegedre, Budapestre, és egy-két szezon után abba is hagyták, mert elvitte őket a Kóla-Fanta-bulika.

– Hogyan álltál ellen a kísértésnek?

– Ahogy az előbb mondtam, nem volt szabadidőm.

– Azt tudom, hogy komoly kapcsolatban élsz.

– Már öt éve tart a kapcsolatom.

– Ráadásul ő is csabai.

– Igen, de elég kacifántos a történetünk: Siófokon ismerkedtünk meg, miközben már látásból ismertük egymást. Külön csapattal mentünk a Balatonhoz, és véletlenül a Petőfi sétányon futottunk össze. Akkor ő már egy éve holland, míg én debreceni egyetemista voltam.

– Semmi különbség a két ország között.

– Á! Ugyanaz. Azon a nyáron sokat találkoztunk, majd egy fél év távkapcsolat következett, és miután kitört a Covid, ő visszajött Csabára, és az online oktatásra állt rá.

– Kint maradt volna?

– Nem, azt mondta, egy év elég volt neki.

– Mi a távlati jövőd?

– Egyértelműen maradok. Amikor elmentem Debrecenbe, Lajos bácsiékkal nagyon jó viszonyban váltunk el, és úgy gondolom, hogy vissza akarok nekik valamit adni, és szeretnék tenni az egyesületért.

behir.hu/kép, szöveg: Such Tamás

Mikulás nyakig a vízben

Fiataljaink és a Mikulás. Ifjúsági, serdülő és gyermek csapatunk az ünnepség végén nem kímélte a fehér szakállút, és nemes egyszerűséggel a vízbe dobták

Hagyománnyá vált klubunkon belül, hogy decemberben, Mikuláskor eljön a hosszú fehérszakállú a békéscsabai Árpád fürdőbe is, ahol találkozik fiatal és idősebb pólósainkkal. Így volt ez tegnap este is, amikor az edzések előtt betoppant a piros ruhás a medence partjára.

Az is hagyomány esztendőről esztendőre, hogy nevéhez méltóan Ajtai Miklós játékosedzőnk öltözik be Mikulásnak.

– Amikor Békéscsabára kerültem, rácsodálkoztam arra, hogy itt Mikuláskor nem ünnepelnek együtt a sportolók – mondta Ajtai Miklós. – Éppen tizenegy esztendővel ezelőtt megbeszéltem a klub vezetőivel, hogy csináljunk egy mini ajándékozást vízilabdázóinknak. Azóta december elején hagyománnyá vált az esemény az uszodában.

Nem volt egyszerű dolga a Mikulásnak, ugyanis a 17 órakor kezdődő előkészítő csoportosok egy óra múlva befejezték a tréninget, akkor toppant be először a Mikulás, s hozta puttonyában a csomagokat, amikben csokoládét, mandarint, cukorkát és csokimikulást leltek a gyerekek. Aztán átöltözött Ajtai Miki civilbe, megtartotta az tréninget. A hosszú napba az is belefért, hogy a serdülő korosztályú csapatunk az aradiakkal játsszon egy edzőmérkőzést (a mieink egy gólgazdag találkozón 19–15 arányban nyertek). Aztán Miki újra beöltözött piros ruhába, és az esti órákban a gyermek, serdülő és ifjúsági csapataink elé toppant ajándékaival.

Amire azonban aligha számított: fiataljaink újítottak, és a csomagok kiosztása után elkapták a Mikulást, majd nemes egyszerűséggel – miként a fotónk is tanúsítja – a medencébe dobták. Így lett a Mikulás nyakig a vízben.

Hétvégén elrajtol az idei bajnoki szezon

Címlapképünkön: munkában, a vízpartról irányítja csapatát a vezetőedző, Fodor Ádám – fotó: T. Petka Anita

A nagyobbak tíz, a vidékbajnoki sorozatban szereplő fiataljaink kilenc hetes alapozó időszakon vannak túl, a hét végén pedig már nagyobb kihívás vár az egész klubra, ugyanis elrajtol az idei bajnoki szezon.

A legfrissebbek a Délkeleti területi vidékbajnokságban szereplők közül az ifjúsági mezőnybe nevezett serdülőink, valamint a gyermek III. korosztályosaink lesznek, akik szombaton már a pontok reményében utaznak Szolnokra, illetve Csongrádra. A szezonkezdet előtt Fodor Ádám vezetőedzővel beszélgettünk az elvárásokról.

A 2024–2025-ös szezonra hány csapatot állít ki klubunk?

Akárcsak tavaly, nyolc egyletet neveztünk, az eltérés csupán annyi, hogy a gyermek I. korosztályosokat ezúttal a vidékbajnoki sorozatban nem indítjuk, ugyanis itt még visszaüt a korábbi Covid-járvány, amikor nagyon kevés fiatalt sikerült beiskolázni. Viszont ebben az évben sok serdülő korú játékosunk van, akiknek az országos bajnokság mellett ez egy plusz lehetőség a további fejlődésre. Így végül az OB II-es felnőtt, az országos utánpótlás-bajnokságban szereplő ifjúsági, serdülő és gyermek korosztályosok indulnak. A területi vidékbajnokságban az ifjúságiak/serdülők, a gyermek III., a gyermek IV. korcsoportosok, valamint a babyk szerepelnek.

Zongorázzuk végig, kikből állnak egyleteink, hány játékos áll az edzők rendelkezésére, és mi az alapvető elvárás csapatainktól?

Kezdjük a felnőttekkel. Az idősebb játékosok körében nincsen változás, a keret a tavalyihoz hasonló. Továbbra is az az elképzelés, hogy őket kiegészítve minél több ifjúsági és serdülő korú vízilabdás kapjon szerepet, hogy megismerjék a felnőtt mezőnyt, ott is edződjenek egy más rendszerű pontvadászatban. Itt jegyezném meg, hogy az ifik közül kiöregedett két játékosunkkal, Fodor Zsomborral és Surányi Botonddal nem számolhatunk, ugyanis mindketten felvételt nyertek a Győri Egyetemre, szeptember óta ott tanulnak és játszanak. Támogattuk őket a továbbtanulásban, és szeretnénk, ha majd megszerzik a diplomájukat, visszatérnének. Maradva a felnőtteknél: jó pár éve már, hogy alapvetően egy amatőr hobbi csapat a miénk. A legfontosabb cél, hogy minél tovább a sportágban maradjanak játékosaink. A tavaly a „legalsó” ágra kerültek a rájátszás során, ami döntően annak köszönhető, hogy a Délkeleti csoport a legerősebb, ahol több szegedi gárda is indul. Szinte mindenütt egykori „obé egyesek” és feltörekvő fiatalok kapnak szerepet, itt nehéz sok pontot gyűjteni a bajnokság során. Tavaly egy-egy fordulóban remekül szerepeltünk, ha ezt idén gyakoribbá tudjuk tenni, akkor nem a mezőny második felében, hanem a középmezőnyben is zárhatunk a végelszámoláskor.

Az országos utánpótlás-bajnokságban az elmúlt évben kimagaslóan szerepelt a három egyletünk, miután a felsőházba verekedte magát. Mi várható az új szezonban?

Más rendszerű lesz ettől az évtől a bajnokság. Az alapszakasz marad a korábbi: tíz-tíz csapat alkotja az A2 osztályt Keleti és Nyugati csoportban. A rájátszástól azonban minden megváltozik, ugyanis az A2 három-három legjobbja a folytatásban az A1 osztály utolsó négy-négy csapatával folytatja a bajnokságot. Ez nagy kihívás, nemcsak azért, mert jóval több mérkőzést kell játszani (2025. június közepéig kinyúlik a szezon), hanem azért is, mert igazán erős csapatokkal szemben kell helyt állni a rájátszásban. Persze, ahhoz idén is oda kellene érni a Keleti csoport első három helyezettje közé, miként ez sikerült nekünk tavaly.

Megvan erre az esély?

Ezt ma nehéz megmondani, talán menet közben jobban kiderül, mire elég a tudásunk. Ugyanis alaposan kicserélődött a három gárda. Mivel itt a vízilabdázók már két évet töltenek az adott korosztályban, mondhatni minden második játékosunk följebb váltott. Persze ez igaz a többi csapatra is, ezért fogalmazhattam úgy: menet közben többet tudhatunk majd. Tavaly több ifjúsági pólósunk volt, most alig került hozzájuk föl serdülő, ezért itt megint az utóbbi korosztályosokra hárul több feladat. Serdülő korosztályúakból viszont dúskálunk, közel harmincan vannak, ám itt az elsőévesek jóval kisebb létszámot alkotnak, a többség még az előző szezonban eggyel lejjebb játszott. A gyermek korcsoportban viszont a már említett Covid okok miatt megint szűkebb a keresztmetszet, azok zöme is elsőéves. Valamennyien ügyesek, de még fejlődniük kell, hiszen korábban egy gyengébb mezőnyű vidékbajnoki sorozatban szerepeltek.

Váltsunk megint, nézzük a gyermek III. és IV. korosztályosokat.

Esetükben a fő szempont: felkészíteni őket a majdani országos-bajnokságba való szereplésre. Vagyis esetükben nem a megszerzett pontok és helyezések a fontosak, hanem a fejlődés üteme. Ettől függetlenül úgy látom, a gyermek „hármasok” hozhatnak idén szép eredményt, potenciálisan ez bennük van. A kisebbek esetében arra helyezzük a hangsúlyt, hogy tanuljanak, ügyesedjenek, és alapvetően szokják az új szabályokat, körülményeket. A két korosztályban közel húsz gyerekkel számolhat Katona Péter edzőkollégám.

Végül nézzük a legkisebbeket, a baby korosztályosokat.

Idén kevés olyan akad közöttük, aki tavaly is végig- játszotta az évet, többségében „frissek, ropogósak”. Vagyis nemrégiben toboroztuk őket, azóta tanultak meg úszni, most ismerkednek a játékkal. Létszámuk az előkészítősökkel együtt szép, a toborzás pozitív volt, de a gyerekek még az út elején járnak. Ezúttal is békéscsabai és gyulai gyerekekből áll ez a korosztályunk.