ímkézett bejegyzés

 2015. 07. 12.   Aktuális, Archívum, Kitekintő

Mintegy 90 évvel ezelőtt építették meg a békéscsabai Árpád fürdőt, és már a ’30-as években jegyezték a vízilabdát a városban. Egészen az ’50-es évekig élt a sportág, amely aztán mély álomba szenderült. Egészen 1975-ig, amikor néhány lelkes amatőr ismét életre keltette. Többször is írunk arról, hogy idén ünnepli újjá alakulásának negyvenedik évfordulóját a békéscsabai vízilabda.

A júniusi jubileumi ünnepségen Balázs Lajos, a klub ügyvezető elnöke, a negyven évvel ezelőtti csapat egyik játékosa ki is emelte: „Ennek az uszodai közösségnek egyik lényege, hogy tizenéves kissrácként bekerül a klubba az apró pólós, aki aztán, ha kell, ötven évesen is ott él a csabai vízilabdázók között.”

Ennek Balázs Lajos is egyik élő tanúja, ugyanis fiatalként, még a ’70-es években csatlakozott a Csabai Csirkefogók VK jogelődjéhez, hosszú évtizedeken át tagja volt a mindenkori csapatnak, még ötvenhez közel is aktívan játszott, ma pedig egyike azoknak, akik vezetőként életben tartják a csabai pólót.

De nemcsak ő tartozik a nagy öregek közé. A teljesség igénye nélkül: dr. Szlávik Győző, id. Lukácsi Sándor, Puha Zoltán, Dávid, Levente, Laczó György, Laczó Péter, Csendes Csaba, Gyebnár György, Román György, dr. Szeberényi Zsolt, Sipaki Zoltán, Borsos Pál — mind, mind több mint húsz évet töltött el játékkal. Mi több, ma is aktív tagjai az OB II-es csapatnak.

S éppen ez a lényeg. Ezek a nagy öregek fiatalként megszerették a vizet, az uszodát, az úszást és labdát, azóta el sem lehet zavarni őket eme nedves közeg közeléből. Az imént név szerint említettek között lámpással kell keresni olyat, aki negyven éven aluli. Egyszer jött a „szerelem”, és erre még véletlenül sem mondható, hogy múlandó.

És arról se feledkezzünk meg, egykoron ezek a csabai fiatalemberek harcolták ki a jogot arra, hogy a viharsarki vízilabda felemelkedhessen az OB I B-s szintig, ahol ma is megtalálható.

Tisztelet övezi őket, hiszen családapaként, minden napi munkájuk mellett is rendszeresen szakítanak időt ma is az edzésekre, a mérkőzésekre. A 2014—2015. évi bajnokságot is becsületesen végig küzdötték, igazi amatőrként számtalan mérkőzést játszottak, és a rájátszásban már csupa sikerélmény kísérte meccseiket, hiszen mind a négy mérkőzésüket megnyerték. Immár második felnőtt csapatként az OB II-ben.

Bár egy évvel mindenki idősebb lett a csapatból, ám alighanem valamennyi nagy öreg, pontosabban örök ifjú pólósunk ott lesz a következő szezonban is a vízben az OB II-es bajnokságban.

Címlapképünkön Laczó György kapus, fehér sapkában dr. Szlávik Győző (4), idősebb Lukácsi Sándor (2)

 2015. 07. 10.   Aktuális, Archívum, Kitekintő

A júniusi évzárón elhangzott: soha ennyi utánpótlás csapatot nem nevezett a klub a különböző bajnokságokba, mint a 2014—2015. évi pontvadászatba. Szám szerint a két felnőtt együttesen kívül kilenc fiatalokból álló gárdánk gyűjtögette a pontokat hétről hétre.

Nem csak több csapatot indítottunk a bajnokságokban, hanem eredményesebb esztendőt zártak utánpótlás együtteseink — összegzett elöljáróban Kádár József vezetőedző. — Vagyis szélesedett a bázisunk, az más kérdés, hogy változatlanul szűk vízfelületen és edzésidőben kellett megoldanunk a tréningeket. Ennek ellenére több egységünk is neves klubok utánpótlás csapatát megelőzte a tabellán.

Nézzük sorjában. Mindenképpen az élre kívánkozik az országos bajnokságban szereplő serdülő és gyermek korosztályos csapat eredménye.

Mindkét együttesünk a Keleti csoportba kapott besorolást, ami a hazai utánpótlás-bajnokságok második vonalának számítanak. Mindkét alakulatunkról elmondható, hogy a korábbi évekhez hasonlóan ötven százalék fölötti teljesítménnyel zárták az esztendőt. Csabai Zoltán vezette serdülőink az ötödik helyen zárták a szezont, az általam irányított gyermek korcsoportosok a hatodikon. Olyan erős csapatokkal is meg kellett küzdenünk, amelyek nagy hagyománnyal rendelkeznek és intenzíven készítik fel ezeket a korosztályokat a majdani felnőtt együtteseik játékosainak pótlására. És itt még egy érdekességet megemlítenék: míg a konkurencia a környező települések „fölösleges” játékosaiból válogathat és igazol, addig tőlünk eláramlás zajlik. Hogy példával éljek: a Cegléd az OB I-es háttérrel rendelkező Szolnokról erősít, a Csongrád az ugyancsak OB I-es hátterű Szentesről. Tőlünk pedig a Szeged, a Szolnok, és a fővárosi együttesek viszik el a tehetségeket.

Akkor itt álljunk is meg néhány gondolat erejéig. Az elmúlt években Békéscsabáról elkerült az 1997-ben született kapus, Molnár Ádám, valamint Hegedüs Imre és Csaszni Máté. Az 1998-ban született Csökmei Richárd Szegeden folytatja, az 1999-ben született Hajdu Attilát éppen most viszi el a Vasas. Két 14 éves, a 2001-ben született Szabó Simeon (Szeged) és Krizsán György (Budapest) ugyancsak most van távozóban. Valamennyien korosztályuk meghatározó játékosai voltak.

Ilyenkor az egyik szemem sír, a másik nevet. Büszkeség tölt el, mert a jó munka tükörképe, hogy kapósak fiataljaink. Ugyanakkor nem örülök annak, hogy a hosszú évek alatt kinevelt pólósaink elmennek más klubokba, ami által gyengülünk, és kezdhetjük csapatainkat újra építeni. Hozzá kell tennem, hogy éppen ezért nem tudtunk ifjúsági gárdát indítani az országos bajnokságba. Sőt, az is az igazsághoz tartozik, hogy minden távozónk más-más indokkal kerül el Békéscsabáról. Van, akinek egész egyszerűen a családja költözik más vidékre, és természetes, hogy gyermekeik velük tartanak. Más esetben a legtehetségesebbeket elszipkázzák neves klubok, de akad olyan is, ahol a szülők gondolják úgy, másutt esetleg jobban fejlődhetnek gyerekeik.

Az imént szóba került az ifjúsági korosztály, amely ha az országos bajnokságban nem is indult, a vidékbajnokságban szerepelt.

Kevés ifista játékossal rendelkezünk. Egyrészt a már említett eligazolások miatt, másrészt többen befejezik a pólót, mire ebbe a korosztályba kerülnek. Van, aki a tanulás miatt, van, aki más sportágat választ, vagy végleg felhagy a sportolással. Nem könnyű megtartani a mai húszhoz közeledő srácokat a vízilabdának, és ez így van más sportágban is. A mi csapatunk is néhány ifistából és sok-sok serdülő korosztályú játékosból állt. Így aztán ez utóbbi korcsoportot alkotó fiatalok több bajnokságban is jeleskedhettek, az ifi mellett a serdülő országos, valamint a serdülő vidékbajnokságban. Ami végül is nem rossz, hiszen a sok éles mérkőzés hozza ki belőlük igazán a tudást, és ez adja a legjobb fejlődést.

Nézzük az alacsonyabb korcsoportokat.

A gyermek I. korcsoportosok esetében hasonló a kép, mint a serdülőknél: két fronton is eredményesen helyt álltak az idei szezonban. A III. és IV. korcsoport fiataljai igazán dicsérhetők. Az előbbiek, a 2002-ben születettek a nemzetközi vidékbajnokságban a harmadik helyen zártak. Amire pedig külön is büszkék lehetünk: a IV. korcsoportban három együttest is neveztünk. Közülük a legeredményesebb Ajtai Miklós gárdája volt, amely a Zöld, azaz erősebb csoportban több szoros meccs után a negyedik helyen zárt. A fiókcsapatunk, a Gyulai VK a Kék csoportban csipegetett el pontokat, a Csabai Csirkefogók VK II. pedig azért érdemel dicséretet, mert itt már inkább a 2004-2005-ben születettek játszottak. Mégpedig azzal a céllal, hogy minél előbb megismerjék a mérkőzések légkörét, még ha egy-két évvel idősebbek között is játszanak. Így aztán ez a legnépesebb csoportunk, hiszen itt több mint negyven gyerek kapott rendszeres játéklehetőséget.

Mit hozhat a jövő?

Most kezdjük visszafelé! A legfiatalabbak koruknál fogva maradnak ugyanebben a korcsoportban. Néhány gyulaival kiegészülve már egyéves tapasztalatuk lesz az új szezonban, ezért mindenképpen további előrelépést várok tőlük. A gyermek IV. korcsoportosokon kívül a további gyerek korosztály is átrendeződik, hasonló évet várok tőlük az ősszel kezdődő új vidékbajnokságban. Ami az országos bajnokságokat illeti, miután néhányan eligazoltak, kisebb az esély az előrelépésre, ám akadnak még jócskán tehetségek, akik több játéklehetőséget kapnak, ami jól szolgálhatja az egyéni fejlődésüket is. Jövőre viszont szeretnénk az országos ifjúsági bajnokságba is csapatot nevezni.

Az imént arról esett szó, hogy nincs megfelelő mennyiségű és tudású játékos.

Tény, tőlünk inkább „elcsennek” ifjú pólósokat, ám nekünk is van merítési lehetőségünk. Tavaly már öt nagyváradi fiatalt leigazoltunk, akik azóta „öregedtek”, és további romániai magyar anyanyelvű játékosok érkezhetnek hozzánk a nyár folyamán. Akik értelemszerűen nemcsak itt sportolnának, hanem Magyarországon folytatnák tanulmányaikat is.

Sokszor szóba kerülnek a tárgyi feltételek, amelyek nem változtak Békéscsabán több mint negyven éve. Legalábbis a vízfelületet tekintve.

Az imént már érintettük ezt a hátrányt. Nagyon jó lenne, ha épülne még egy medence az Árpád fürdőben, amely kiszolgálná a sportot. Szükségünk lenne arra, hogy időben és területben egyaránt szétválasszuk a korosztályokat az edzéseken, mert úgy nagyon nehéz felkészíteni a több mint tíz csapatunkat, hogy együtt edz a felnőtt játékos a tízéves gyerekkel.

 2015. 07. 09.   Aktuális, Archívum, Kitekintő

Az idén 33 esztendős Pásztor Szabolcs büszkén állítja magáról: „Mondhatni, a csabai strandon születtem. Kétévesen édesapám egy nyári napon bevágott az uszodába, a mélyvízbe, hát itt kezdődött az én vízilabdás karrierem.”

Szabolcs édesapját sokan ismerték, hiszen a néhai Pásztor György egykori úszó, vízilabdázó, teniszező, síelő, futó, egyszóval sokoldalú sportember volt, no meg a Csabai Csirkefogók VK jogelődjének egyik alapító tagja. Általa került „Kispaszi” is sportok világába. Ha ez kevés lenne az apa bemutatására, lehet, még többen felismerik arról, hogy a téli, békéscsabai Szilveszteri futógálán rendszeresen egy úszónadrágban és mezítláb futotta végig a több kilométeres távot jégen, hóban, fagyban. Mi több, unokatestvére, Pásztor Attila is a vízilabda világában nőtt föl, tagja volt a csabai OB I B-s csapatnak, ma edző egy Budapest környéki településen.

Hogyan kezdődött a vizes karriered?

Sok sportot kipróbáltam kisseb nagyobb sikerekkel, így a foci, a kosárlabda, a tenisz, az úszás voltak a főbb állomások, ez utóbbi által kötöttem ki a vízipólónál. Hatévesen kezdtem el rendszeresen edzésekre járni, az akkori utánpótlás edzőhöz, Behun Lajoshoz. Akkoriban már elég sokan voltunk az edzéseken, heti öt alkalommal edzettünk. Egy elég jó kis csapatot sikerült összehozni, Lajosnak köszönhetjük az alapokat. El is indultunk az országos gyermekbajnokságban, és beutaztuk hazánkat a kis alföldi egyletünkkel. Az akkori csapattársaim között volt ifjabb Ricza Lajos, Laczó Péter, Darida László, és még sokan mások. Voltak nagy zakók, de győzelmeket is bezsebeltünk. A mi korosztályunknak nem volt lehetőségük ilyen nagyfokú támogatásban részesülni, de talán nem is ezért szerettünk a strandra járni, hanem a társaság, a jó környezet, a „tyepla” (melegvíz) és a sport szeretet miatt.

Már tizenévesen a felnőtt csapat háza táján találtad magad.

Tény, 14-15 évesen fölkerültünk egy páran a felnőtt csapatba, és elvittek minket is a meccsekre. Sokat tanulhattunk az idősebbektől mind technikában, mind csibészségben. Itt már Szlávik doktor volt az edzőm, akkoriban mindenki jó kondiban volt az ő sajátos edzésmódszere miatt. A sok futás a Veszely csárdáig és vissza, a pólóban úszás, és sorolhatnám, mi minden miatt. Soha sem voltunk betegek, pedig Csabán hóban-fagyban, vagy negyven fokban edzettünk a hideg vízben. És ami ugyancsak fontos: az én korosztályomból minden csapattársamból igazán rendes ember lett.

Milyen volt a felnőtt csapattal együtt élni?

Ebben az időben került fel a Békéscsaba az OB I B-be, tehát már három csapatunk volt az OB II-esekkel és az utánpótlással együtt. Minket kezdetben inkább az OB II-es csapatban játszattak, mert a nagy csapatnak elég jó volt az akkori, csak helyiekből álló játékosállománya, mint például a már említett játékos edző, dr. Szlávik Győző, Lukácsi Sanyi, Dávid Lecsó, Máté Attila, Czirok Sanyi, Latorcai Balázs, sőt még az unokabátyám, Pásztor Attila is itt kapott helyet. A mi csapatunkban, a „második együttesben” az akkori nagy öregek, Szilvási Attila, Gyebnár Gyuri, Csabai Zoli, Jámbor Ákos, Szilágyi Józsi, és sorolhatnám, ki mindenki kapott helyet, köztük edződtünk.

Mígnem egy jókora kerülővel eljutottál Ausztriába. Mindez hogyan történt?

A Keriben voltam diák, felszolgáló szakmunkásnak készültem Darida Laci csapattársammal és barátommal együtt. Mint szakmunkás az akkor működő Magyar Királyban voltam három évig tanuló, az iskola végeztével, egy bringával és kétezer forinttal a zsebembe, felültem egy vonatra, irány a Balaton. Itt kezdtem valóban a szakmában dolgozni, összesen hét szezont húztam le, napi 12-14 óra munkával. Majd Csabán is dolgoztam pár évet, a legutolsó munkahelyem 2002-ben volt a Színész Klubban volt. Mígnem egy volt balatoni kollegám felhívott, hogy lenne egy munkalehetőség Ausztriában, helyette, mert ő eltörte a lábát síelés közben. Mivel már régen kacérkodtam a gondolattal, hogy a „szomszédban” folytassam, kaptam az alkalmon, és igent mondtam. Sajnos, már akkor látszódott, hogy az én szakmámmal menni kell Magyarországról, ha előrébb szeretnék lépni. Hát így kerültem a „sógorokhoz”, és kezdtem el dolgozni Vorarlbergben, egy hotelben, ami egy kitűnő síelő bázis.

Könnyen beilleszkedtél?

Az első két hét elég nehéz volt idegen környezetben. Egy keveset tanultam németül a suliban, meg ami a Balcsin ragadt rám, de ott ez nem soknak számított. Egyedül voltam magyar, így hát nem maradt más, meg kellett tanulni a nyelvet. Sok horvát és szerb kollegám volt, de emellett egy pár német és osztrák is. Az egyik német sráccal jó barátságba kerültem, tőle nagyon sokat tanulhattam. Sokat síeltünk, jöttünk-mentünk szabadidőnkben. A hotelben két évet dolgoztam, aztán Dél-Tirolba, Olaszország felé vettem az irányt. Itt is egy évet dolgoztam, majd jött egy lehetőség, Felső-Ausztriába kerestek pincért, én meg rábólintottam. Itt dolgoztam három évet, ez már nem szezonális munka volt, így megkaptam a szabad munkavállalási engedélyt, vagyis ettől kezdve már szabadon vállalhattam munkát egész Ausztriában. Így kerültem a mostani lakhelyemre, Mühlbach am Hochkönigbe, a salzburgi tartományba. Egy pizzériában dolgoztam négy évet és eközben ismertem meg a barátnőmet, aki ma már az élettársam, s aki egyébként a faluból származik. Négy éve vagyunk együtt, és mivel engem a faluban mindenki ismer a munkám révén, sokszor mondja: „Te több embert ismersz, mint én!”

Ezek szerint „elosztrákosodtál”?

Mivel osztrák családba kerültem, eleinte nehéz volt elfogadtatni magam, mert külföldi vagyok, de a párom foggal-körömmel kitartott mellettem, és most már harmonikus életünk van a szülői házban, ahol van egy kis lakrészünk. A párom Salzburg mellett dolgozik fodrászként, de már német területen, hét kilométerre a határtól, Freilassingban. Ezért én is Salzburgba váltottam, és találtam egy új munkahelyet, ahol azóta dolgozom. Ez egy hatalmas sörház, saját márkájú sörrel és sörkerttel. Sikerült elérnem, hogy műszakvezető főpincér legyek, ami elég nagy felelősség, de szeretem csinálni. Ahol a párom dolgozik, van egy kis albérletünk. Amikor szabadok vagyunk, irány a szülői falu.

A vízilabda azért megmaradt, és nemcsak szerelemnek.

Sajnos nem a legnépszerűbb sportág Ausztriában, kevés hír jut el ide a póló világából, hiszen itt első a foci és a sí. De azért mindig, mindent figyelemmel kísérek a vízilabdáról, az otthoniról különösen. Meg hát az unokabátyám, Pásztor Attila, aki saját erőből hozott létre egy csapatot Veresegyházon, nála játszhattam párszor, amikor látogatóban jártunk náluk. De mint tudjuk, ezt a sportot rendszeres edzés nélkül űzni elég nehéz. Szerintem Attilát is édesapám „fertőzte” meg a sport szeretetével, tőle tanulhatott meg síelni a maga sajátos módján, meg hát a vízipóló és a víz szeretetét is neki köszönhetjük. Az évek teltek külhonban, de a barátok, a régi csapattársak még mindig megmaradtak. Ezért sokat járunk Gyebnár Gyurival, Lukácsi Sanyival nagy vízilabda eseményekre Európa- és világbajnokságokra, immár nézőként. Vagy, ha a klasszikus évadzáró van Békéscsabán, amit egy dánfoki buli követ, minden évben mindig kapok üzenetet, hogy visszavárnak.

A gyakorlatban is megmaradtál a pólónál, nemcsak nézőként követed az eseményeket Ausztriában.

Egyszer bejött egy pár srác a munkahelyemre sörözni, az egyik magyar volt. Szóba került a vízilabda, meg az, hogy itt Salzburgban is van csapat. Nagyon megörültem neki, annál is inkább, mert csábítottak: ha van kedvem, menjek le edzésre, szívesen látnak. Így is lett. Bár ekkor már régóta nem játszottam, nem edzettem, mégis az alapok megvoltak, amit belém sulykoltak mestereim. Így hát elkezdtem újra művelni a gyakorlatban is a sportágat. Eleinte persze meghaltam a vízben a kondíció hiánya miatt. Az osztrák bajnokságban két osztály létezik: a Bundesliga és a Regionalliga. Értelemszerűen az első az erősebb. Több városnak van csapata, így Linznek, Innsbrucknak, Salzburgnak, Graznak, Bécsnek, Tirolnak. A Salzburg a második helyen volt, amikor elkezdtem náluk az edzéseket. De a cél a bajnoki cím volt a nagy riválisokkal, a Tirollal és a Grazcal szemben.

Milyenen a lehetőségek, a körülmények?

A csapatnak osztrák edzője van Stickler Christian személyében, ő ugyanúgy, mint nálunk Szlávik Győző, játékos edző is volt sokáig, és 2003-ban bajnok lett a Salzburggal. Jelenleg csak a partról irányít, bár az edzéseken velünk úszik és edz. Mint minden csapatnak, nekünk is sok légiósunk van. Nálunk például velem együtt négy magyar játékos található: Gyurovát, a Honvédból, Jaksa Szentesről, Makray a BVSC-ből érkezett. Mindegyik huszonéves remek játékos, a többi játékos osztrák, vagy már itt született, de „jugoszláv” származású. Én a magam 33 évével öregnek számítok. Heti három alkalommal edzünk, télen egy, csak sportolóknak épített központban, nyáron pedig egy nagy szabad strandon. Nagy a szigor, edzőnk megköveteli a fegyelmet, ügyel arra, hogy a csapatszellem és összetartás maximális legyen. Egy pár játékos pénzbeli támogatásban is részesül, de nem sokban, 5-7 száz eurót kapnak havonta. Emellett tanulniuk kell a nyelvet és dolgozniuk is. Munkakeresésben is segít a klub. Amúgy szponzori pénzekből és egy kevés városi támogatásból tartja fenn magát a vízilabda városunkban.

Milyen a csapat?

A legkiemelkedőbb játékosunk Gyurovát Tamás, egyedüli balkezes játékos az egész osztrák bajnokságban. De szerepet kap öt játékosunk az osztrák válogatottban is. Júniusban volt a bajnokság döntője, a Graz csapatával kerültünk össze, és nagy csatában döntetlen lett az eredmény, majd, ötméteresekkel nyertünk. Kemény meccs volt. Így a Salzburg nyolc év után újra bajnok lett. Én inkább a jobb szélen, vagy az irányító posztján játszom, de itt Ausztriában bekkelni is szoktam.

Mik a jövőbeli terveitek?

Természetesen a bajnoki cím megvédése és a Bajnokok Ligájában való indulás. Minden évben csinálunk egy négynapos edzőtábort, az elmúlt évben Szentesen voltunk, idén Martfűre megyünk. Az edzőnk is úgy gondolja, hogy nálunk van a vízilabda fellegvára, és itt vannak a legjobb feltételek, uszodák az edzésekre. A magánéletben a legfontosabbnak tartom a családot és a vízilabdát továbbra is. Édesanyám is elköltözött Békéscsabáról, Fertőszentmiklóson van egy házunk. De bármi történik, a csabai uszodába mindig jó haza jönni, még a párom is azt mondja, hogy ez a legjobb strand, amit eddig látott.

A képen „Kispaszi” a szeretett póló labdával

 2015. 06. 18.   Előzetesek

Idén június 20-ára, szombatra esik a Magyar Úszás Napja. Ezen a napon az ország számtalan pontján sokszínű rendezvénnyel köszöntik a mozogni vágyókat. Sőt, sok strand, illetve uszoda ingyenes belépést biztosít az érdeklődőknek.

Így lesz ez Békéscsabán is, ahol az Árpád fürdő már reggel 6 órától várja a strandolókat, akik térítésmentesen vehetik igénybe a szolgáltatásokat. A szervezők gazdag programot ígérnek a viharsarki megyeszékhelyen, amelynek egyike egy vízilabda bemutató mérkőzés lesz. Mégpedig a Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub jóvoltából. Reggel 9 órakor a legkisebb pólósok merülnek meg a vízben: a 2003-2004-ben születettek egy egymás közti mérkőzését tekintheti meg a nagyérdemű.

„Nem titkolt szándékunk, hogy a jó hangulat, a Magyar Úszás Napjának megünneplése mellett további híveket szerezzünk sportágunknak” — tudtuk meg Ajtai Miklóstól, a Csirkefogók felnőtt csapatának játékosától, utánpótlás edzőtől.

 2015. 06. 14.   Klub, Aktuális, Archívum, Kitekintő

Rácz Lukács 71, Bandur András hetven. De akadtak olyanok is szép számban, akik a hetvenes években, vagy előbb születtek. Ebből az is kiderül, hogy az elsőkként említett úriemberek esetében nem a születési évszámukról, hanem a korukról van szó. S, hogy miről ismertek? A népszerű Luki volt a kapus, Bandur Bandi pedig a mezőnyben jeleskedett. Mégpedig az éppen negyven esztendővel ezelőtt újjáéledt békéscsabai vízilabdaéletben.

Maradva a 40 évnél: jubileumot ült klubunk szombaton, és ebből az alkalmából egy egész napos rendezvényt szervezett a jogutód Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub tegnap, amelynek jelentős része az Árpád fürdőben zajlott, majd az esti órákban a fehér asztal mellett folytatódott a szomszédos Halász csárdában.

De nézzük előbb azt, mi történt negyven évvel ezelőtt? Néhány egykori csabai úszó úgy döntött, ha már „kiöregedett” a vizes sportág egyikéből, hát folytatnák a másikban, a pólóban. Szécsi Tamás, Ricza Lajos, dr. Lipták Pál, dr. Vincze Gábor és sorolhatnák, ki mindenki dugta össze a fejét, és kijelentették: bizony mától ők vízilabdázni akarnak és klubot alakítanak. Az elgondolást hamar tett is követte, életre kelt — több évtizedes szünet után — újra a sportág Békéscsabán. Igaz, pénz híján felszerelésre nem futotta, de annyi lóvét összedobtak, hogy egy idő után legyen egy labdájuk.

„Akkoriban még a vízben is bőrlabda volt a divat, amelyet órákig pasztáztunk, hogy víztaszító legyen — magyarázta Rácz Lukács. — Ám még így is két-három óra múlva alaposan megszívta magát, és a súlya felért egy ötkilós medicinlabdával. Jól megerősödtünk tőle.”

Szorgalmasan jártak az akkor húszon innen és túli ifjak az Árpádba, rótták a hosszakat, néha előkerült a bőrgolyó is, ám ennek a csapatjátéknak is lényege a mérkőzés. Arra viszont még sokáig kellett várni. Míg egy szép napon:

„Akkoriban egyetemre jártam Szegeden, hát megszerveztem egy teszt-, avagy felkészülési meccset — emlékezett vissza dr. Vincze Gábor. — Mégpedig a Tisza-parti város OB I-es csapatának ifjúsági együttesével. A szegedi fiatalok egy kicsit majréztak: jön a Békéscsaba, mi lesz itt? Hát… Mit mondja: kikaptunk 38—0-ra.”

Aztán télen beadták a nevezést is a hazai bajnokság legalacsonyabb osztályába, az OB II-be. Tavasszal pedig sor került az első erőpróbára is. Nevezetes a dátum: május 8-a.

„Miskolcon volt az első bajnokink, kölcsön lasztival és sapkával, na és egy méretes zakóval — emlékezett vissza Balázs Lajos egykori játékos, ma ügyvezető elnöke a Csirkefogóknak. — Ám nem szégyen egy frissiben alakult csapattól, hogy 21—0 arányban kikaptunk a borsodiaktól. Volt miből tanulni, és a méretes vereség ellenére sem ment el a kedvünk, eszünk ágában nem volt feladni. Sőt, ez a vereség még inkább megacélozta lelküket, és rögtön tudtuk, mit kell ahhoz tenni, hogy egyszer szebb napokat megéljen a póló Békéscsabán.”

Ebből is kiderül: minden kezdet nehéz. De tovább rótták a hosszakat, lóbálták a labdát az első „kinevezett” edző, Ricza Lajos vezérletével.

„Senki sem adta fel. Pedig nem volt ritka, hogy 14 fokos vízben edzettünk, miközben a levegő hőmérséklete sem volt több” — tudtuk meg Ricza Lajostól, akinek családjában nagy hagyománya volt mindig is az uszodák látogatottságának. A legidősebb Ricza Lajos úszott, pólózott a „nagyon régi” generációval, a középeső, a ’70-es évek közepén „kinevezett” edző, játékos volt, majd évtizedekig foglalkozott az utánpótlással is, fia, ifjabb Ricza Lajos pedig még ma is aktív játékosa a Pápa vízilabdacsapatnak. „ Télen pedig combközépig érő vízben edzettünk, maximum labdavezetésre futotta. Költségvetésünk nem volt, ugyanis nem volt mire elkészíteni, hiszen sokáig csak úgy tudtunk mérkőzésekre járni, ha belenyúltunk a saját zsebünkbe. Összedobtuk a kocsipénzt, és elindultunk. De a kezdetben magunk vásároltuk az uszodai bérletet is, a felszerelést. A kapukat néhány lelkes apuka és önzetlen támogató összeheggesztette, vettünk rá hálót, és meg volt oldva minden, ami a sportoláshoz kellett.”

Visszatérve a mába: gazdag programot szervezett erre a napra Balázs Lajos, aki ugyancsak nagy öregnek számít a békéscsabai vízilabda életben, ma pedig a klub ügyvezető elnöke. Őt is öröm töltötte annak láttán, hogy milyen sokan elfogadták a meghívást, hogy egy napig nosztalgiázzanak, no és játszanak is újra egy mérkőzést. Mégpedig egymás ellen. A szabályokat fel kellett rúgni, ugyanis jóval többen voltak, mint két csapatra való játékos. Ám úgy döntöttek, mindenkinek — korának megfelelően — időt kell adni, hogy megcsobbanjon az Árpád vízében és gólt dobjon, vagy éppen hárítson. Na és természetesen a játék közben ment a „fűzge”, a cukkolás, no meg a játékvezető ócsárolása (szegény Popovics Gergő csak mosolygott. Ha komolyan vette volna a mérkőzést, mindenkit végleg cserével ki kellett volna állítania — dumáért.) Mert azért szabálytalankodás egy sem történt. Meg miért is lett volna? Ünnepelni, újra élvezni a játékot — jött mindenki. Még olyan messziről is, mint Bandur Bandi, aki Kaposvárról utazott vissza a szülőföldre.

És mi lett a mérkőzés végeredménye? Természetesen „igazságos” döntetlen, mégpedig 10—10. Vagyis mindenki győzött.

Az öregek nosztalgia mérkőzését további hat találkozó fűszerezte: vízbe csobbant a legfiatalabb utánpótlás, a 11-12 évesek két csapat. A szerbiai Szabadka együttesével összecsaptak — kétszer is — a csabai 13 évesek, és ez alkalommal rendezték meg az OB II-es bajnokság rájátszásnak második körét, ahol a viharsarkiak ismét győztek, ezúttal a Vác ellen — miként arról korábbi írásunkban beszámoltunk. Miközben három bográcsban főtt a pörkölt. Szükség is volt erre, hiszen a fiatalokkal együtt másfélszáz mai és régi vízilabdás kiéhezve várta az ebédidőt. Ám azt megelőzően, kihasználva a pillanatnyi átmeneti időszakot, megtartották a megemlékezést is. Balázs Lajos és az elnök, játékos és edző, Borsos Pál felidézte az ez évben történteket, amelyből megtudtuk:

„Ma már a gyulai fiókcsapattal együtt tíz együttesünk vitézkedik a különböző szintű és rangú bajnokságokban, a jövő évire pedig még ennél több csapatot szeretnénk benevezni — hangsúlyozta Borsos Pál. — Felnőtt OB I B-s csapatunk, amely az utóbbi években a kiesés ellen harcolt, most régen látott jó helyezést ért el: a húszfős mezőnyben nyolcadik lett. A fiatalok is sokat fejlődtek, minden korosztályos együttesünk előre lépett tudásban és a tabellán elért helyezésben egyaránt. Mindez nem jöhetett volna létre hatékony szponzori, illetve TAO-s támogatás nélkül, no meg a jelentős szülői segítségek híján.”

Ez utóbbira ugyancsak jó példa, a közösségi oldalon megjelent a klub felhívása, miszerint kérik a szülőket, aki teheti, az ünnepségre süssön, hozzon egy kis süteményt a lurkóknak és a felnőtteknek. Nos, tengernyi finomságokkal érkeztek már kora délelőtt a szülők, hogy a remek pörkölt után megédesítsék ezt a jeles napot a maguk módján.

Ez alkalommal bemutatták a frissen beszerzett kisbuszt, amely mostantól majd jól szolgálja a csapatokat a mérkőzésekre, edzőtáborokba való utazásban. A gyerekek örömmel állták körbe, miközben kéttucatnyian fotózták ezt a különleges alkalmat (is).

Miután véget ért az utolsó mérkőzés is, zuhany, öltözködés és átvonult az „öreg” csapat a Halászba. Pezsgős vacsora várta a nosztalgiázókat, ahol a klub vezetői külön is, és még egyszer köszöntötték a régieket, kisebb ajándékkal kiegészítve. Balázs Lajos megemlékezett azokról is, akik már nem lehettek közöttünk, szerencsére nem volt hosszú az időközben elhunytak névsora. De itt is adóznunk kell munkájuk előtt, és illik megemlékezni róluk: az újjá alakult klub első elnöke Szécsi József volt. Az ’50-es évek megszűnt csapatának játékosa, aki az újjá alakult együttes edzője volt: Várfalvi László. Az egykori úszó és vízilabdás, az új klub ugyancsak edzője: Bálint Tibor. Az alapító tagok és játékosok közül: Rattai József (Muzi), dr. Lipták Pál, Pásztor György. A fiatalon elhunyt Povázsai Zsolt.

Az alapító tagok közül Szécsi Tamás (aki hosszú időn át klubelnökként is tevékenykedett) azokat is méltatta, akik minden ellenszolgáltatás nélkül, a játék mellett ezősködést is vállaltak, legyen szó fiatalokról, vagy a felnőtt csapatról. „Köszönet jár dr. Szlávik Győzőnek, Ricza Lajosnak, Behun Lajosnak, Lukácsi Sándornak — sorolta végeláthatatlanul a sort —, akik nemcsak játékosok és edzők voltak, hanem össze- és életben tartották a legnagyobb bajban is a közösségünket.”

S ha már a mindenkori elnökök is szóba kerültek, mindenképpen meg kell említeni dr. Máté Mihály nevét, aki a legnehezebb időszakban vette át a kormányrudat. Amikor a nagy múltú Békéscsabai Előre Spartacus tucatnyi sportága szétesett (akkoriban ide tagozódott be a szakosztályként működő vízilabda is), illetve önálló útra lépett, a vízilabdás társaság irányítását átvette, és nemcsak életben tartotta klubként a pólós társaságot, hanem másfél évtizedes tevékeny időszaka alatt meg is erősödött. Nem beszélve arról, hogy fia, dr. Máté Attila a csapat egyik erőssége volt, a kapus később a fővárosban is sokra vitte.

Egy biztos, a jubileumi ünnepség és nosztalgia nap minden résztvevője jó emlékekkel búcsúzott. Amihez a 71-diket taposó Rácz Luki hozzáfűzte: „Negyven év múlva újra és ugyanitt találkozzunk!”

Címlapképünkön az alapítók és nagy öregek hada