Címlapképünkön OB II-es csapatunk 1976-ból
Mintha tegnap történt volna: tíz évvel ezelőtt azt ünnepeltük, hogy a Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub (a jogelődökkel együtt) negyvenéves lett. Most egy jubileumhoz érkeztünk: 50 esztendős a ma is regnáló egyesületünk, amelyet harmadszor hoztak vissza az életbe. Ugyanis a két világháború között már létezett egy, az 1936-ban alakult Békés-Csabai Torna Egylet, majd a vérzivataros években „elhalt”, ám a múlt század 40-es éveinek végén, az 50-es évek elején újjáéledt a Filippinyi Janó-féle egylet, amely viszont rövid életűnek bizonyult. Aztán egészen 1975-ig kellett várni, hogy újra vízilabdáról lehessen beszélni a Viharsarok fővárosában.
Most, hogy jubileumot ülhetünk, ötrészes sorozatunkban igyekszünk feleleveníteni a hőskort, és azt az utat, ahogyan eljutottunk a mához. Az ötven évet – némi átfedéssel – akár évtizedes szakaszokra is oszthatjuk. Az elsőben értelemszerűen az újbóli, harmadik megalakulást szemlézzük, ami nagyjából egy évtizedet ölel át. A kezdetekre a ma csaknem hetven esztendős Szécsi Tamás (kis képünkön) emlékezik vissza, aki nem mellesleg meghatározó játékosa volt az első csapatainknak, majd egy időszakban edzője, aztán klubelnöke, végül mecénása, vagyis, ha szükség volt rá, anyagi támogatója.
– Az alapító tagok szinte mindegyike az Árpád fürdő „lakója” volt, hiszen úszóként kezdte pályafutását – idézte fel a régmúltat Szécsi Tamás. – A hetvenes évek legelején még Gáspár Ervin úszóedző kezei alatt pallérozódott több fiatal, jómagam például Eta néni (Gáspár Ervinné – a Szerk.) tanítványa voltam. Ki több, ki kevesebb sikerrel tempózott a barna vizű medencében. Ám kialakult egy olyan mag, akiket kevésbé vonzott a faltól falig úszás, annál jobban szerettük a labdát. Így jött az ötlet: ha már ott a medence, és lehet benne labdázni is, akkor csináljunk egy vízilabdagárdát.
S hogy kik álltak össze csapattá, vagyis kik voltak az alapítók? Nem könnyű mindenkit összeszedni, de: a kapus Rácz Lukács, aki egyben az egylet doyenje is volt. Aztán Ricza Lajos (a középső), Szécsi Tamás, dr. Vincze Gábor, Pásztor György, dr. Lipták Pál, Szeles Imre, Blahut Béla, Szedoglavits István, Bandur András, Benkő László, Török Sándor, Szilágyi József, Gelegonya József, Gácsér József, valamint a klub mai ügyvezető elnöke, Balázs Lajos. Akikhez az évtized során csatlakozott további tucatnyi fiatal pólósjelölt. Köztük például az orvos testvérpár, dr. Szeberényi Zsolt és dr. Szeberényi Tamás, Szilvásy Attila, Sallai Zoltán, Povázsai Zsolt, Rattai József, dr. Máté Attila, Jámbor Ákos, dr. Szlávik Győző, Csabai Zoltán, Gyebnár György, Sipaki Zoltán…
– Édesapám, Szécsi József lett a klub elnöke, aki a MÁV kollégium gazdaságisa volt – elemezte tovább a régmúltat Szécsi Tamás. – Így értelemszerűen a Békéscsabai MÁV égisze alatt működtünk. A támogatás abból állt, hogy ingyen utazhattunk a vasúttal a meccsekre. Minden mást, labdát, felszerelést, kapukat magunknak kellett saját zsebből megszereznünk. Első edzőink között szerepeltek idősebb Ricza Lajos, majd később a fia, Ricza Lajos, de ott állt a medence partján sok tréningen Várfalvi László, Bálint Tibor, Tatai Tibor…
Természetesen, ha már megalakultak, meccseket is igyekeztek játszani. Az első próbálkozást még dr. Vincze Gábor szervezte meg, amikor egy barátságos felkészülési mérkőzésre Szegedre utazott a csapat, ahol a Tisza-parti város ifjúsági gárdájával mérték össze erejüket. Annak ellenére, hogy egy méretes zakót kaptak (38–0), egy pillanatra sem ment el a sportágtól a kedve senkinek.
– Olyannyira nem, hogy beneveztünk az OB II-es bajnokságba – folytatta Szécsi Tamás. – Május 8-át írtunk 1975-ben, amikor az első hivatalos bajnoki is lezajlott, mégpedig Miskolcon. Kölcsönsapkákban játszottunk, kicsit tartva a bemutatkozástól, de végül egész jól sikerült a nap, annak ellenére, hogy a házigazdák 21–0-ra nyertek.
Miskolcon ebben az összeállításban ugrott a medencébe a Békéscsabai MÁV néven futó csapat: Balázs L. — Ricza, Szécsi, Lipták, Pásztor Gy., Bandur, Szedoglavics, Gelegonya, Szeles, Blahut, Szilágyi J., Gacsér.
Akkoriban még szó sem volt arról, hogy sátrat állítsanak fel az 50 méteres versenymedence fölé, így pedig meglehetősen mostoha körülmények között készültek – amit ma aligha vállalnának a fiatalok.
– Sokszor volt, hogy nem lévén belépőjegyünk, bérletünk, egész egyszerűen belógtunk az uszodában edzeni – folytatta Szécsi Tamás. – Bizony olykor a húsz fokot sem elérő vízben tempóztunk és dobáltuk a játékszert. A kapukat magunk gyártottuk le. Ricza Lajosnak volt egy bőrlabdája, azt zsíroztuk be, hogy minél kevesebb vizet szívjon fel. Így is a tréningek végére egy háromkilós golyóvá hízott, amit komoly feladat volt a vízről felemelni, hát még kapura lőni vele. De évről évre fejlődtünk, új jelentkezők is akadtak, így aztán egészen jól belelendültünk. Az OB II-ben stabil gárdává fejlődtünk, és egy idő után már nem voltunk pofozógépek. Sőt, elkezdett formálódni egy utánpótlás egylet is, amely segített abban, hogy pénz nélkül is, de életben maradjunk.
Eltelt tíz esztendő a Békéscsabai MÁV égisze alatt, s egyszer csak adódott egy új lehetőség: az akkor a megyeszékhely legnagyobb egyesülete, a Békéscsabai Előre Spartacus SC befogadta a csabai pólósokat. De ez már egy új fejezet, amit sorozatunk második részben taglalunk.
Jávor Péter
