Ajtai Miklós szinte mindenhol gólkirályi címet is elért el – fotó: Such Tamás
Immár 12. esztendeje játékosa és egyik utánpótlásedzője klubunknak az idén 44 éves Ajtai Miklós, akiről a legtöbben csupán annyit tudnak: gólerős, közvetlen ember, olykor bohém, de mindig jókedvű és szolgálatkész. A sportágba kerüléséről és a gyermekkorában átélt rémségekről aligha ismerik. Pedig olykor még ma is kísérti a múlt, hiszen a szerbiai Zentán született, ahol éppen fiatalsága alatt tört ki a tíz évig tartó délvidéki háború, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett.
Még a békeidőket éltétek, amikor megtanultál úszni. Kinek vagy minek hatására?
– Hétéves voltam, amikor egy alkalommal apám levitt a zentai Tisza-szakaszra, a csónakkal beevezett vagy húsz méterre a parttól, és bedobott a vízbe. Majd nagy nyugalommal végignézte, hogyan próbálok meg kievickélni. Másnap úgy döntött, levisz inkább a strandra, hogy tanítsanak meg úszni.
Mint sok vízilabdás, te is úszóként kezdted?
– Zenta akkori legismertebb mestere, Tóth László „Cila” tanított meg úszni, aki egyébként vízilabda edző volt, így rögtön a pólósok között ragadtam.
Más sportág nem vonzott?
– De, a foci is. A két sportágat párhuzamosan csináltam, a labdarúgást nyolc-kilenc évig, a pólót ma is. Könnyű volt, mert a foci pálya és a medence úgy háromszáz méterre volt egymástól. A legtöbbször mindennap mindkét edzésen részt vettem. Egyébként egy csapatban rúgtam a labdát az amúgy is szomszédunk és osztálytársam, sokszoros magyar válogatott Nikolics Nemanjával, akihez azóta is barátság köt.
Nikolics Nemanjával a család, Ajtai Miklós, Csomor Lilla és Ajtai Milán még csecsemőként
Milyenek voltak a zentai vízilabdás éveid?
– A Zentai Vasutas Vízilabda Klub igazolt versenyzője voltam. Mivel a nevünkben is benne van a vasút szó, mindenhová vonattal jártunk meccsekre. A volt Jugoszláviában volt első és másodosztályú bajnokság, ami ősztől tavaszig tartott, majd szinte szünet nélkül jött a nyári bajnokság. Mi mindkettőben szerepeltünk, az előbbiben a másodosztályban. Éves szinten ötvennél jóval több mérkőzést lejátszottunk, sokszor három-négyszáz néző előtt. Egyébként a zentai volt az egyetlen igazán magyar klub, csapatunkban szinte csak magyarok játszottak, míg például az újvidéki és szabadkai gárdák már vegyes nemzetiségűek voltak.
Tízéves voltál, amikor kitört a délvidéki háború…
– Bizony, minden szinten nagyon nehéz évek következtek. Az is rátett egy lapáttal, hogy apámat bevitték katonának. Kezdetben csak a szegénység és a rettegés robbant be, a hétköznapok viszont nekünk gyerekeknek ugyanúgy teltek egy darabig, mint korábban. Zajlottak az edzések, utaztunk a mérkőzésekre, jártunk iskolába. De azért minden szinten érződött a háború. Emlékszem, egy alkalommal az edzésen háton úsztam, a fejünk fölött pedig egymás után húztak el a bombázók. Rémisztő volt. A háború első szakaszában mindössze egyszer, másfél hónapra állt le teljesen az élet, se edzés, se iskola, csak figyeltük, mikor szólalnak meg a szirénák… Aztán amikor újra mehettünk a meccsekre, egy kisbusszal keltünk útra, és a sofőr nem győzte kerülgetni az úton a krátereket.
Megváltás lehetett, hogy 16 évesen Magyarországra kerültél.
– A hódmezővásárhelyiek ajánlották számomra az első profi szerződést. Az akkori játékosedzőjük, Kasza Attila hívott, én pedig rögtön bevállaltam. Furcsa volt, hogy mindig csak egy harmincnapos vízumot kaptam, ezért annak lejártakor kiutaztunk a határra, bepecsételték, hogy átléptem azt, majd azonnal fordultunk vissza, és újabb harminc napig érvényes volt az engedély. Két évet töltöttem el így Vásárhelyen. Aztán 18 évesen hazamentem Zentára, és egyből jöttek értem, bevittek katonának, mivel jött a háború koszovói szakasza. Két évet elvett az életemből ez a szörnyűség. Addig a sport is kiesett az életemből, majd hetven kilósan tértem vissza Zentára. Emlékszem, június 20-án szereltem le, és két nappal később, edzések nélkül is, de már mérkőzésre utaztam csapatommal. Az ezt követő békésebb időszakban csaknem tíz hazai és külföldi első és másodosztályú klubban játszottam, köztük Kecskeméten, Pécsett, Cegléden is. Ez idő alatt megkaptam a magyar állampolgárságot, idestova másfél évtizede. Szinte mindenhol gólkirályi címet is elértem.
Hogyan kerültél Békéscsabára?
– Egy nap megcsörrent a telefonom, és a csabaiak akkori vezetőedzője, Kádár Józsi bácsi keresett. Elmondta, hogy évek óta figyeli a teljesítményemet, és éppen egy ilyen típusú játékosra van szüksége. Ki is jöttek egy Zenta–Zombor mérkőzésre a klub elnökével, Borsos Pállal és az ügyvezető Balázs Lajossal tárgyalni. Nem sokat haboztam, 2013. szeptember elsejével már Békéscsabán voltam, ahol az akkori OB I B-s felnőtt csapatba kerültem, akikkel kevés híján fel is jutottunk az OB I-be.
Kettős feladatot kaptál Csabán: játékosként és edzőként számoltak veled.
– Valóban. Hiszen már Zentán is edzősködtem 18 éves koromtól. És itt tennék egy kis kitérőt. A rövidpályás úszó világbajnoki bronzérmes és világrekorder, sokszoros Európa-bajnok pillangó- és gyorsúszó Szabó Szebasztián is zentai. Ő hol úszott, hol vízilabdázott. Amikor éppen a pólót részesítette előnyben, akkor én voltam az edzője. Kiváló balkezes játékos volt. De aztán visszament úszni. Az eredményeit nézve, lehet, hogy jól tette.
Hogyan élted meg, hogy a Békéscsaba az OB I helyett a harmadik vonalban folytatta a bajnokságot?
– Nehezen. Nagyon sok munka volt abban a sikeres és jól összerakott csapatban. Kellett egy év, amíg felfogtam és elfogadtam, de a kényszer nagy úr. Ám miként a klub vezérkara és edzői, én is reménykedem abban, hogy egyszer lesz még szép nap a csabai póló fölött. Sok ügyes, fiatal játékosunk van, akik, ha beérnek, elérhető a siker. Igaz, azzal is tisztában vagyunk, hogy nevelő egyesület a miénk, ráadásul itt nincsen meg a továbbtanulás lehetősége, ezért sokan érettségi után más városokba költöznek. Ha visszatérnének az egyetemi évek után fiataljaink, újra magasabb szintre emelkedhetne a csabai vízilabda, hiszen sokan az első osztályú bajnokságban pallérozódnak, gyűjtik a rutint.
Mi nehezebb: edzőnek lenni vagy játékosnak?
– Edzőnek. Meg kell érteni az utánam következő generációt. Ugyanis sokat változik az élet, miként a vízilabda is. Folyamatosan együtt kell élni a játékkal, új ösztönzőket kell kitalálni az edzésen, hogy motiváltak maradjanak a gyerekek.
Mit vársz idén a csapatodtól a tavaszi folytatásban?
– Most az ifjúságiakkal dolgozom, a mérkőzéseken viszont lévén kevés az ifi korú játékosunk, sok serdülő is a kezem alá kerül. Már az ősz is sikeresebb volt, mint a korábbi esztendő. Egy adalék: az alapszakaszban 97 gólt kaptunk, minden további csapat száz fölött. Ez a jó védekezésünket bizonyítja, ami az egyik alapja sportágunknak. A folytatásban még több győzelmet és továbbra is kevés kapott gólt várok.
A zentai ősi úgynevezett fekete uszoda egy teltházas meccsen. Ajtai Miklós elmondása szerint a medencét a helyi vízilabdázók üzemeltették, takarították, ha kellett, újjáépítették
Zentán kívül sehol sem éltél olyan sokáig, mint Békéscsabán. Tizenkét év.
– A szerelem. Itt, a békéscsabai strandon ismertem meg életem párját, Csomor Lillát, aki rendszeresen járt le az Árpádba a barátnőivel. Egyszer telefonszámot cseréltünk, majd következett az udvarlás, végül a házasság.
Két gyermeketek is született azóta.
– Milán már iskolás, kilencéves, kislányunk, Mila még óvodás, ötesztendős.
Úszni tudnak már?
– A nagyobbik, Milán már négyévesen megtanult, a kisebbet idén adom oda Szilvi néninek (Papp Szilvia a csabai úszó, illetve a vízilabdaklub oktatója, edzője). Milán már egy ideje jár is a vízilabda edzésekre, de még nagyon fiatal, bajnoki mérkőzésen még nem, de barátságos találkozón már tavaly nyáron vízbe ugrott. Jó felépítésű gyerek, lehet belőle pólós, de egyáltalán nem akarjuk erőltetni. Azt csináljon hosszútávon, amihez kedve van, csak sportoljon.
Végezetül fogalmazd meg, mi a legalapvetőbb különbség a szerb és a magyar vízilabda között?
– A mentalitás, ami a szerbek javára szól. Ez kevésbé tanítható. Vélhetően a szerbek esetében a tízéves háború is ezt a keménységet, kemény hozzáállást váltotta ki a nemzetből. Amúgy minden más szinten szinte azonos a két nemzet pólója. Itt Magyarországon igyekszem rávezetni a srácokat erre a hozzáállásra, ami nem könnyű dolog.
Jávor Péter
