ímkézett bejegyzés

 2025. 06. 25.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Címlapképünkön a klub egykori remek játékosa, ma utánpótlásedzője, Szilvásy Attila (fekete pólóban), aki a medence partján is nagy hévvel irányítja a legfiatalabbakat – fotó: Balázs Lajos

A 2024–2025. évi területi bajnokságban olyan baby korosztályos csapatunk szerepelt, amelynek egyik fele gyulai, a másik békéscsabai gyerekekből állt. Így értelemszerűen a hétköznapokon döntően mindenki a lakóhelye szerinti városban tréningezett, az előbbiek Szilvásy Attila, a csabaiak Csabai Zoltán irányítása mellett.

A baby korcsoportot a bajnoki rajt előtt 18 fiatal alkotta, nyolcan gyulaiak, tízen békéscsabaiak voltak. A legkisebbek éves munkáját ezúttal Szilvásy Attila értékelte.

Induljunk ki a tavaly nyár eleji állapotokból, amikor az akkori baby korosztályosok jelentős része korcsoportot váltott, és felkerült a gyermek IV. korosztályba. Kik maradtak, illetve kikkel töltöttétek fel a legfiatalabb csapatot?

– Nagyon szűkös maradt a létszám, hiszen maradt négy gyulai gyerek, továbbá ugyancsak az általam irányított két még fiatalabb kezdő. A békéscsabai Restye Botonddal ez adta meg az alapot, de bizony sok kis pólósra volt még szükségünk, hogy elindulhassunk a területi bajnokságban.

Hogyan oldódott meg a probléma?

– Békéscsabán és Gyulán is intenzív nyári oktatásba kezdett a klub, a fürdővárosban Jeszenszky Ákos, Csabán pedig Fajó Csilla és Papp Szilvia tanította úszni a fiatalokat, akik közül nyár végére tízen visszajelezték, hogy szívesen vízilabdáznak. Így aztán kialakult egy hadra fogható 18 gyerekből álló kis gárda.

Vagyis akadtak már egy évnyi tapasztalattal rendelkezők, valamint abszolút kezdők…

– Valóban. Szeptemberre volt egy elfogadható kezdő sorunk, valamint sok újonc. Az előbbiek egy évvel korábban már „beleszagoltak” a sportágba, ismerték már a pályát, tudták kezelni a vízben a labdát, ismerték a mérkőzés szabályokat… A tavaly nyáron hozzánk kerülők azonban szép lassan ugyancsak sok pólós ismeretre tettek szert az év folyamán.

Bár tudjuk, hogy bajnokság ide, bajnokság oda, itt hivatalosan még nem számolják a gólokat, ám az edzők, a csapatot elkísérő szülők nagyon is számon tartották, hogyan alakul egy-egy meccsen az eredmény. Innen tudható, hogy szép győzelmeket is arattak a fiatalok.

– Ezek a „győztes eredmények” is a fejlődésüket mutatja.

Sport szakmailag mi volt a legnagyobb kihívás a kicsik esetében?

A legfontosabb célkitűzésünk az volt, hogy – különösen az újoncok esetében – eljussunk oda, minden játékos lásson a pályán, tudjon centerezni, bekkelni. No és a labdabiztonság, labdakezelés kialakítása is nagyon fontos volt, miként a jó passzolás. Amiben hiányérzetem maradt, az az úszástudás. Ennek fejlődésében egy kicsit elmaradtunk, miként a taposásban is.

Csapatként és egyénileg hogyan muzsikált a kis egylet?

– Már ebben a korosztályban lehetőleg meg kell találni, melyik gyerek milyen posztra a legalkalmasabb. A gyorsabbak inkább a találatok jegyzésében jeleskedtek, hiszen könnyebben lefordultak az ellenfélről, de olyanok is lőttek gólokat, akiktől kevésbé vártam. De már most kiviláglott egyes esetekben, hogy kiből lehet inkább védekező játékos, akik viszont hátul könnyebben megszerezhetik a labdát. Ezeket az adottságokat is igyekeztünk erősíteni, illetve beléjük sulykolni. Bizony, ha elkapták a fonalat egy-egy mérkőzésen, élvezet volt nézni őket.

Mondhatni ezen a nyáron is kiürül ez a korosztály…

– Ami annyit jelent nálunk, hogy korcsoportot váltanak. Esetünkben a 18 fiatalból 15 ősztől már a gyermek IV. korosztályos területi bajnokságban indul, vagyis mindössze hárman maradnak még babyk. Ráadásul közülük két gyulai gyerek ősztől Békéscsabára jár majd edzeni, mivel a testvéreik is egy-két éve ott vannak már. Vagyis újra a nulláról kell kezdenünk. De hát ez az élet rendje.

Nagy feladatnak tűnik összehozni egy új baby csapatot.

– Minden bizonnyal, olyan ez, mint egy mókuskerék, de minden nyarunk ezzel telt el eddig is. Ebben nagy segítséget jelentenek az úszóoktatók, mint a már említett Jeszenszky Ákos Gyulán, illetve Fajó Csilla és Papp Szilvia munkája Békéscsabán. Van bő három hónapunk, hogy „találjunk” egy új kis gárdát, akikkel megkezdhetjük az újabb szezont.

Jávor Péter

 2025. 06. 23.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Klubunk ügyvezető elnöke, Balázs Lajos a napokban, a vízilabdás évzáró keretében vehette át Békéscsaba alpolgármesterétől, Varga Tamástól azt az elismerő emlékplakettet, amit a fél évszázad alatt tett a közösségért – fotó: Such Tamás

Nem sok klub mondhatja el magáról Békés vármegyében, hogy megélte félévszázados fennállását. A mai néven ismert Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub a jogelődökkel együtt viszont büszkén vallhatja: az elmúlt hetekben átlépte ezt a bűvös határt. Az eltelt ötven esztendő örömeiről, nehézségeiről, szépségeiről Balázs Lajos ügyvezető elnökkel beszélgettünk.

Annyit röviden Balázs Lajosról: ő is alapító tagja volt a hőskor legelején létrejött klubnak, kezdetben játékosként a vízben, játékos edzőként a parton is. A sportág további űzése mellett 1995-től, immár harminc esztendeje ügyvezető elnökként.

– Klubunk több néven is szerepelt a félévszázad alatt – foglalta össze a névadásokat az ügyvezető. – Voltunk Békéscsabai MÁV, Békéscsabai Előre Spartacus SC egyik szakosztálya, aztán jött a Minőség SE. Ekkoriban került a klub élére dr. Máté Mihály, aki 1995-ben bevont a munkába. Nemcsak szerveztem egyesületünk életét, hanem már ekkor gazdasági, pályázati feladatokat is kaptam.

Nemrégen lezajlott a jubileumi ünnepség. Milyen visszajelzéseket kaptál a régiektől az elmúlt időszakról?

– Amikor igazolt vízilabdázó lettem, egy nagyon lelkes társaságba csöppentem, ami a mai napig összetart. Nagyon jó érzés volt, hogy sok elismerő szót kaptam az alapító tagoktól. Többen állították, nem gondolták volna, hogy az 1975-ben életre keltett békéscsabai vízilabda megéli a fél évszázadot.

Hogyan összegeznéd röviden az ötven esztendőt?

– Ha tömören kellene fogalmazni: klubunk nagyot fejlődött ez időszak alatt, de mégsem vagyok teljesen elégedett ez elért eredményünkkel. Az egycsapatos helyett immár kilenc-tíz korosztályos csapatot állítunk ki az utóbbi években a különböző szintű bajnokságokba. A hőskori klub a tucatnyi igazolt játékosról mára másfélszázra hízott, sőt, az előkészítősökkel együtt közelít a kétszáz főshöz.

Azért nem ment mindig minden ilyen simán. Sőt, ma is akad bőven akadály a további fejlődés szempontjából.

– Valóban. Te szoktad mondani, hogy a mi vármegyénket körülvevő nagyvárosokban, mint Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Szentes, Hódmezővásárhely, Szeged, valamint egy faluban, Újszilváson mindenhol új sportuszodákat építettek az elmúlt bő évtizedben, ahol remekül ki tud teljesedni a sportág. Békés vármegye, illetve Békéscsaba ebből eddig kimaradt. Emiatt aztán nagyon korlátozott a vízfelület, ennél több gyereket már nem is nagyon tudunk fogadni, női szakágról pedig nem is álmodhatunk. Pedig nálunk is remek tehetségek kerültek a felszínre az elmúlt két-három évtizedben, ám városunkban a megfelelő szintű továbbtanulás hiánya miatt felnevelt játékosaink más egyetemi városokba eligazolnak, illetve mostanában egész egyszerűen már 14-15 évesen a legjobb játékosainkat más klubok igazolták le, és játszottak ellenünk a különböző bajnokságokban. Ezért egy idő után be kellett látnunk, nem tudunk magasabb szintű felnőtt és utánpótláscsapatot építeni, ezért leginkább utánpótlás-nevelő klub vagyunk. Hosszú távon azonban szeretnénk érettségiig megtartani, vagy az egyetemi évek után visszacsábítani a saját nevelésű fiataljainkat.

Viszont a Magyar Vízilabda Szövetségben egyre inkább elismerik a klubot a százszázalékban saját nevelésű játékosokkal elért utánpótlás-eredmények miatt.

– Ez is igaz. Az energiaválság kitörésekor 47 millió forinttal támogatták a békéscsabai uszoda működését, és az elmúlt két esztendőben kettő-, plusz egymillió forintos szövetségi támogatásban részesültünk, amit az utánpótlásban kifejtett munkánkért kaptunk. Ennek jelzés értéke is van. De ugyanilyen elismerés, hogy vezetőedzőnket, Fodor Ádámot a felnőtt OB II és utánpótlás előkészítő, szakmai döntéshozó bizottságba beválasztották.

Sokszor szóba került az elmúlt időszakban az elosztások módja. Úgy, mint a TAO, az önkormányzati támogatás, a különböző pályázati lehetőségek és a Magyar Vízilabda Szövetség elosztási rendszere. Ezek nagy segítséget jelentenek?

– Ha jól működnek, akkor igen. De nem minden fenékig tejföl. Az önkormányzati, a TAO és minden más egyéb pályázati támogatások alapja az utánpótlás létszáma és minősége. A már említett ötven éve változatlan uszodai vízfelület és edzésidő korlát nagy akadály a további fejlődésben. Ami saját erőből szakmailag rajtunk múlik, azt már megtettük. Sajnos, egy hosszú vajúdás, tervezés után a modern városok program keretében még egy tanmedence sem épült a városban, hát még uszoda, amit első sorban a sportolók használhattak volna. Nem beszélve arról, hogy amíg Békéscsabán egy szárazföldi sportoló lemegy a sportágában edzeni, nem kell semmilyen belépődíjat fizetnie az önkormányzati sportlétesítménybe való bejutásért. Nekünk viszont pályabérletet számolnak föl, a gyerekeknek a bérletek után havi kiegészítő belépődíjat kell fizetniük az edzésre való bejutásért! Ezt jómagam igazságtalan megkülönböztetésnek vélem, hiszen az önkormányzati törvény az „ifjúság és sport támogatása” önkormányzati feladatban nem különböztet meg szárazföldi és vizes sportágakat. Ez a megkülönböztetés jelentős hátrányt okoz a sportágak közötti létszámversenyben is.

Ezek szerint nem ismerik el kellőképen a vízilabdázók munkásságát?

– Ezt egy szóval sem állíthatom. Az új MVLSZ vezetés látja, hogy a rajtunk kívülálló nehéz körülmények ellenére mennyit fejlődött a klub ötven év alatt, ezért mostanában már jóval több elismerő szót kapunk a szövetségtől, de a várostól is utánpótlás-nevelő munkánkért.

Félévszázad hosszú idő. Mit remélsz a folytatástól?

– A további töretlen fejlődés érdekében legalább egy télen is üzemelő tanmedencére lenne szükség az Árpád fürdőben. Legyen megfelelő szintű felsőoktatás városunkban, hogy saját nevelésű pólósokból álló OB I B-s felnőtt csapatot építhessünk. Bízom benne, hogy még megérem egy – új szabályoknak megfelelő – legalább 28,6×25 méteres vízilabda medence megépítését, amely lehetővé tenné a női szakág beindítását is.

Jávor Péter

 2025. 01. 15.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Ajtai Miklós szinte mindenhol gólkirályi címet is elért el – fotó: Such Tamás

Immár 12. esztendeje játékosa és egyik utánpótlásedzője klubunknak az idén 44 éves Ajtai Miklós, akiről a legtöbben csupán annyit tudnak: gólerős, közvetlen ember, olykor bohém, de mindig jókedvű és szolgálatkész. A sportágba kerüléséről és a gyermekkorában átélt rémségekről aligha ismerik. Pedig olykor még ma is kísérti a múlt, hiszen a szerbiai Zentán született, ahol éppen fiatalsága alatt tört ki a tíz évig tartó délvidéki háború, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett.

Még a békeidőket éltétek, amikor megtanultál úszni. Kinek vagy minek hatására?
– Hétéves voltam, amikor egy alkalommal apám levitt a zentai Tisza-szakaszra, a csónakkal beevezett vagy húsz méterre a parttól, és bedobott a vízbe. Majd nagy nyugalommal végignézte, hogyan próbálok meg kievickélni. Másnap úgy döntött, levisz inkább a strandra, hogy tanítsanak meg úszni.

Mint sok vízilabdás, te is úszóként kezdted?
– Zenta akkori legismertebb mestere, Tóth László „Cila” tanított meg úszni, aki egyébként vízilabda edző volt, így rögtön a pólósok között ragadtam.

Más sportág nem vonzott?
– De, a foci is. A két sportágat párhuzamosan csináltam, a labdarúgást nyolc-kilenc évig, a pólót ma is. Könnyű volt, mert a foci pálya és a medence úgy háromszáz méterre volt egymástól. A legtöbbször mindennap mindkét edzésen részt vettem. Egyébként egy csapatban rúgtam a labdát az amúgy is szomszédunk és osztálytársam, sokszoros magyar válogatott Nikolics Nemanjával, akihez azóta is barátság köt.

Nikolics Nemanjával a család, Ajtai Miklós, Csomor Lilla és Ajtai Milán még csecsemőként

Milyenek voltak a zentai vízilabdás éveid?
– A Zentai Vasutas Vízilabda Klub igazolt versenyzője voltam. Mivel a nevünkben is benne van a vasút szó, mindenhová vonattal jártunk meccsekre. A volt Jugoszláviában volt első és másodosztályú bajnokság, ami ősztől tavaszig tartott, majd szinte szünet nélkül jött a nyári bajnokság. Mi mindkettőben szerepeltünk, az előbbiben a másodosztályban. Éves szinten ötvennél jóval több mérkőzést lejátszottunk, sokszor három-négyszáz néző előtt. Egyébként a zentai volt az egyetlen igazán magyar klub, csapatunkban szinte csak magyarok játszottak, míg például az újvidéki és szabadkai gárdák már vegyes nemzetiségűek voltak.

Tízéves voltál, amikor kitört a délvidéki háború…
– Bizony, minden szinten nagyon nehéz évek következtek. Az is rátett egy lapáttal, hogy apámat bevitték katonának. Kezdetben csak a szegénység és a rettegés robbant be, a hétköznapok viszont nekünk gyerekeknek ugyanúgy teltek egy darabig, mint korábban. Zajlottak az edzések, utaztunk a mérkőzésekre, jártunk iskolába. De azért minden szinten érződött a háború. Emlékszem, egy alkalommal az edzésen háton úsztam, a fejünk fölött pedig egymás után húztak el a bombázók. Rémisztő volt. A háború első szakaszában mindössze egyszer, másfél hónapra állt le teljesen az élet, se edzés, se iskola, csak figyeltük, mikor szólalnak meg a szirénák… Aztán amikor újra mehettünk a meccsekre, egy kisbusszal keltünk útra, és a sofőr nem győzte kerülgetni az úton a krátereket.

Megváltás lehetett, hogy 16 évesen Magyarországra kerültél.
– A hódmezővásárhelyiek ajánlották számomra az első profi szerződést. Az akkori játékosedzőjük, Kasza Attila hívott, én pedig rögtön bevállaltam. Furcsa volt, hogy mindig csak egy harmincnapos vízumot kaptam, ezért annak lejártakor kiutaztunk a határra, bepecsételték, hogy átléptem azt, majd azonnal fordultunk vissza, és újabb harminc napig érvényes volt az engedély. Két évet töltöttem el így Vásárhelyen. Aztán 18 évesen hazamentem Zentára, és egyből jöttek értem, bevittek katonának, mivel jött a háború koszovói szakasza. Két évet elvett az életemből ez a szörnyűség. Addig a sport is kiesett az életemből, majd hetven kilósan tértem vissza Zentára. Emlékszem, június 20-án szereltem le, és két nappal később, edzések nélkül is, de már mérkőzésre utaztam csapatommal. Az ezt követő békésebb időszakban csaknem tíz hazai és külföldi első és másodosztályú klubban játszottam, köztük Kecskeméten, Pécsett, Cegléden is. Ez idő alatt megkaptam a magyar állampolgárságot, idestova másfél évtizede. Szinte mindenhol gólkirályi címet is elértem.

Hogyan kerültél Békéscsabára?
– Egy nap megcsörrent a telefonom, és a csabaiak akkori vezetőedzője, Kádár Józsi bácsi keresett. Elmondta, hogy évek óta figyeli a teljesítményemet, és éppen egy ilyen típusú játékosra van szüksége. Ki is jöttek egy Zenta–Zombor mérkőzésre a klub elnökével, Borsos Pállal és az ügyvezető Balázs Lajossal tárgyalni. Nem sokat haboztam, 2013. szeptember elsejével már Békéscsabán voltam, ahol az akkori OB I B-s felnőtt csapatba kerültem, akikkel kevés híján fel is jutottunk az OB I-be.

Kettős feladatot kaptál Csabán: játékosként és edzőként számoltak veled.
– Valóban. Hiszen már Zentán is edzősködtem 18 éves koromtól. És itt tennék egy kis kitérőt. A rövidpályás úszó világbajnoki bronzérmes és világrekorder, sokszoros Európa-bajnok pillangó- és gyorsúszó Szabó Szebasztián is zentai. Ő hol úszott, hol vízilabdázott. Amikor éppen a pólót részesítette előnyben, akkor én voltam az edzője. Kiváló balkezes játékos volt. De aztán visszament úszni. Az eredményeit nézve, lehet, hogy jól tette.

Hogyan élted meg, hogy a Békéscsaba az OB I helyett a harmadik vonalban folytatta a bajnokságot?
– Nehezen. Nagyon sok munka volt abban a sikeres és jól összerakott csapatban. Kellett egy év, amíg felfogtam és elfogadtam, de a kényszer nagy úr. Ám miként a klub vezérkara és edzői, én is reménykedem abban, hogy egyszer lesz még szép nap a csabai póló fölött. Sok ügyes, fiatal játékosunk van, akik, ha beérnek, elérhető a siker. Igaz, azzal is tisztában vagyunk, hogy nevelő egyesület a miénk, ráadásul itt nincsen meg a továbbtanulás lehetősége, ezért sokan érettségi után más városokba költöznek. Ha visszatérnének az egyetemi évek után fiataljaink, újra magasabb szintre emelkedhetne a csabai vízilabda, hiszen sokan az első osztályú bajnokságban pallérozódnak, gyűjtik a rutint.

Mi nehezebb: edzőnek lenni vagy játékosnak?
– Edzőnek. Meg kell érteni az utánam következő generációt. Ugyanis sokat változik az élet, miként a vízilabda is. Folyamatosan együtt kell élni a játékkal, új ösztönzőket kell kitalálni az edzésen, hogy motiváltak maradjanak a gyerekek.

Mit vársz idén a csapatodtól a tavaszi folytatásban?
– Most az ifjúságiakkal dolgozom, a mérkőzéseken viszont lévén kevés az ifi korú játékosunk, sok serdülő is a kezem alá kerül. Már az ősz is sikeresebb volt, mint a korábbi esztendő. Egy adalék: az alapszakaszban 97 gólt kaptunk, minden további csapat száz fölött. Ez a jó védekezésünket bizonyítja, ami az egyik alapja sportágunknak. A folytatásban még több győzelmet és továbbra is kevés kapott gólt várok.

A zentai ősi úgynevezett fekete uszoda egy teltházas meccsen. Ajtai Miklós elmondása szerint a medencét a helyi vízilabdázók üzemeltették, takarították, ha kellett, újjáépítették

Zentán kívül sehol sem éltél olyan sokáig, mint Békéscsabán. Tizenkét év.
– A szerelem. Itt, a békéscsabai strandon ismertem meg életem párját, Csomor Lillát, aki rendszeresen járt le az Árpádba a barátnőivel. Egyszer telefonszámot cseréltünk, majd következett az udvarlás, végül a házasság.

Két gyermeketek is született azóta.
– Milán már iskolás, kilencéves, kislányunk, Mila még óvodás, ötesztendős.

Úszni tudnak már?
– A nagyobbik, Milán már négyévesen megtanult, a kisebbet idén adom oda Szilvi néninek (Papp Szilvia a csabai úszó, illetve a vízilabdaklub oktatója, edzője). Milán már egy ideje jár is a vízilabda edzésekre, de még nagyon fiatal, bajnoki mérkőzésen még nem, de barátságos találkozón már tavaly nyáron vízbe ugrott. Jó felépítésű gyerek, lehet belőle pólós, de egyáltalán nem akarjuk erőltetni. Azt csináljon hosszútávon, amihez kedve van, csak sportoljon.

Végezetül fogalmazd meg, mi a legalapvetőbb különbség a szerb és a magyar vízilabda között?
– A mentalitás, ami a szerbek javára szól. Ez kevésbé tanítható. Vélhetően a szerbek esetében a tízéves háború is ezt a keménységet, kemény hozzáállást váltotta ki a nemzetből. Amúgy minden más szinten szinte azonos a két nemzet pólója. Itt Magyarországon igyekszem rávezetni a srácokat erre a hozzáállásra, ami nem könnyű dolog.

Jávor Péter

 2025. 01. 09.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Fodor Ádám vezetőedzőnknek akadtak ősszel gondterhelt pillanatai, de a fotón láthatóakkal ellentétben, több örömöt okoztak csapataink, mint amennyi csalódást – fotó: Such Tamás

Eltelt ismét egy szezon a 2024–2025. évi bajnokságokban. A tavaly nyár eleji felkészülés óta december végéig összesen 68 mérkőzést játszottak csapataink a különböző szintű és korosztályú pontvadászatokban – váltakozó sikerrel. A rövid téli mérkőzésmentes időszakban Fodor Ádám vezetőedzőt arra kértük, értékelje csapataink teljesítményét, fejlődését, esetleges hiányosságait.

Kezdjük a felnőtt együttessel!

– A korábbi évekhez képest nem sokat változott a csoportbeosztás, miként a mi csapatunk összetétele sem. Az viszont tény, a Délkeleti csoport a legerősebb a négy közül, ezért itt teljesíteni és eredményesnek lenni a legnehezebb. Így mindenképpen előre lépésként kezelhető, hogy az alapszakaszban a korábbi hatodik hely helyett az ötödiken zártunk, még ha ez a rájátszásban újra az alsó házat jelenti. Viszont idén elmondhatjuk már, hogy nem kenik el a szánkat a „nagyok”, az első osztályú háttérrel rendelkező szegediek, szentesiek, akikkel már szorosabb derbiket vívtunk az ősz folyamán. A csapatösszetételt tekintve pedig a tavalyihoz hasonló a helyzet: vannak a rutinos öregebb játékosaink, akiktől nagy fejlődés már nem várható, de azért húzó emberek a gárdában, viszont az utánpótlásból feljátszó fiataloknak nagy fejlődési lehetőség itt is szerepelni. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi rájátszás során még több sikerélményben lesz részünk.

Akkor nézzük az ifjúsági korosztályt!

– Ez az a kategória, ami évek óta neuralgikus pontunk. A szezonkezdet előtt még nyolcan voltak, ami időközben ötre redukálódott. Egy fiatal eligazolt, kettő pedig sportágat váltott. Ezért a korábbi évekhez hasonlóan a serdülőkből játszottak föl nyolcan szinte folyamatosan. Érdekes módon ez utóbbi korosztályosok sokszor jobb teljesítményt nyújtottak az idősebbek között, mint a sajátjukban. De ha a korábbi évek eredményességéhez hasonlítjuk ifistáink teljesítményét, mindenképpen előre lépést tapasztalhatunk, több pontot gyűjtöttek, mint máskor. Ráadásul sokszor nüanszokon múlt egy-egy győzelem, ami további pontokat jelenthetett volna.

Serdülőink azok, akik leginkább dicsérhetők az őszi szezonban…

– Tény, ők idén a klubunk zászlós hajói. Azért pedig külön dicséret illeti őket, hogy két korosztályban is eredményesen helyt álltak. Az alapszakaszban elért második helyezésük önmagáért beszél. Eredményességük várható volt, hiszen sokan közülük éppen a nyáron váltottak a gyermek korcsoportból a serdülők közé, és ha visszaemlékszünk, korábban is ez a társaság volt a meghatározó az adott korosztályban. Ezért úgy is fogalmazhatok: hozták az elvártakat, miközben sokat fejlődtek tovább. A két évvel ezelőtti pozíciót tekintve különösen nagy az előrelépés. Itt közel harminc fiatallal dolgozhat Zsilák László edzőkollégám, ami ugyancsak segíthet, hiszen nagy a merítési lehetőség. Esetükben is várható, hogy a rájátszás során még több sikerélményben lesz részük.

Miként az utóbbi években, idén is a gyermek korosztályúakat saját magad viszed tovább.

– Itt van a legnagyobb váltás, hiszen a korábban a gyengébb színvonalú vidékbajnokságból hirtelen az országosba kerülnek át a fiatalok, ezért talán egy kicsit nagyobb odafigyelést igényelnek. Tavaly egy remek gárda alakult ki, akik közül, mint már korábban említettem, sokan korosztályt váltottak, serdülők lettek. Alulról is sokan érkeztek, de nekik még nagyon ismerkedni kell az országos bajnokság elvárásaival. Ezért egy kicsit nehézkesebbnek bizonyult az ősz, de rengeteget fejlődtek a fél év folyamán, és végül azt hozták, amit vártam tőlük. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi szezon már gördülékenyebb, sikeresebb lesz, ugyanis a korcsoporton belüli fiatalabb évjáratúak nagy lépésekben igyekeznek utolérni az idősebbeket. Sőt, ősszel már néhány ügyesebb gyermek harmadik korosztályost is igyekeztem vízbe mártani, keresve a következő csapatot is.

Innen már a vidékbajnoki sorozathoz kanyarodunk, lássuk a gyermek hármas és négyes korosztályt!

– Ebben az évben a korábbiakkal ellentétben az erősebb, Piros csoportba kerültek, amiről tudtuk, hogy jóval nagyobb kihívás, nagyobb falat, de az is tény, itt nagyobb a lehetőségük a fejlődésre. Ez így is történt, szépen pallérozódtak a gyerekek, még ha a begyűjtött pontokban nem is mérhető. Menet közben viszont kiderült, hétről hétre egyre jobban tartják a lépést az erősebb gárdákkal szemben. A lemaradásból sokat lefaragtak, a jövő szempontjából nézve újabb előrelépés elvárható, ami fontos abból a szempontból is, hogy hamarosan majd nekik kell átvenni az országos gyermek korosztályú bajnokságban a maiak helyét.

Végül pedig eljutottunk a legkisebbekhez, a baby korosztályúakhoz.

– Esetükben Csabai Zozó kollégámmal egyformán fogalmazunk, amikor kijelentjük: tavaszra jobban belerázódnak a gyerekek. Itt ugyanis, más kluboktól eltérően, nálunk nagyon sok olyan akad, akik csak fél, egy éve járnak vízilabdázni, vagyis minimális sportmúltjuk van. De a kis „zöldfülűek” is nagyot fejlődtek, amit lehet, csak mi látunk, hiszen itt a mérkőzéseken nincs még számszerű eredmény. Ám az elvégzett munka itt is hétről hétre meglátszik a fiatalok teljesítményén. Látva a hétközi teljesítményüket, azt kapom vissza, amit vártam, vagyis többet hoztak ki a medencében az elvártaknál. Az előző bajnokságban sokat jelentett, hogy gyakran átruccantunk velük Hódmezővásárhelyre edzőmeccset játszani. Most már azon a szinten vannak, hogy tavasztól felélesztjük a korábbiakat, hiszen a több mérkőzés tovább segítheti előrelépésüket. Biztos vagyok benne, hogy nyár végére jelentős mértékben csökkenthetik az eddig maguk előtt görgetett hátrányt.

Jávor Péter

 2025. 01. 04.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Zsilák László figyeli tanítványai produkcióját a csongrádiak elleni serdülő korosztályos bajnoki vízilabda-mérkőzésen

A behir.hu oldalon olvastuk: Már nyolcéves korában elkezdett vízilabdázni. Szorgalma és szenvedélye a tanulásban is megmutatkozott: a Vízműben érettségizett, majd a Debreceni Egyetemre jelentkezett. Az iskolát a pólóval ügyesen összekötve, egészen a hajdúvárosi OB I-ig jutott. Jelenleg a Magyar Közút Nonprofit Zrt. Békéscsaba mérnökségén dolgozik, és a Csabai Csirkefogók serdülő csapatának a trénere. Zsilák László az első 25 éves élettörténete tökéletesen beleillene a Békéscsaba hazavár! programba.

– Miért nem lettél focista?

– A Ligeti soron laktunk, és nekünk az Előre pálya volt a grund, ahova beszöktünk; persze akkoriban még nem volt biztonsági kamera. De hamar kiderült, borzasztó béna a lábam. Közben a póló mellett kézilabdáztam, röplabdáztam, amerikai fociztam, krikettből országos bajnokok lettünk. Ráadásul a Jankayban kéttanos voltam, és ott bejöttek az angol sportok, így kipróbáltam a rugbyt is.

– Nyilván, mint a legtöbb pólós először úszó voltál. Hány évesen kezdtél el úszni?

– Négy; először Pappné dr. Marik Sarolta, azaz Saci néni, később Szemenyei Olga néni volt az edzőm. Heti három edzésre jártam, emiatt csak az előkészítős csoportba kerültem be, miközben mindenkit köröztem. Majd nyolcévesen átnyergeltem a vízilabdára, és bekerültem az akkori gyermekcsapatba.

– Kicsiként is ilyen magas voltál?

– Nagyon nem! A középiskola 10-ikig hátulról a harmadik, majd a jövő szeptembertől elölről voltam a harmadik. Azon a nyáron több mint 10 centit nőttem; majd’ szétszakadt a hátam. 1999-esként a Behun Lajos bácsi ’92-sei közé kerültem. Akkoriban a szülők vitték a gyerekeket a meccsre, és az elsőn még olyan kicsi voltam, hogy – vérciki – egy gyerekülésben utaztam. A mellettem lévő két srác teljesen fel volt feszülve a jobb- és baloldali ablakra. Kaptam is érte az ívet, hogy Egerig így utaztak.

– Mikor érezted, hogy van közöd a pólóhoz?

– Amikor már a ’96-osokkal játszottam. Noha nem voltam alapember, de legalább nem lógtam ki a sorból. Amúgy nem számított, hogy területin vagy országoson játszok, csak menni akartam.

– Nem volt durva, hogy a csapattársaid még akkor is legalább három évvel idősebbek voltak?

– Tény, hogy az idősebbek sokszor leuralták a fiatalabbakat, több évig én voltam a legkisebb. De ezt a mai napig úgy könyvelem el, hogy már akkor annyira megszerettem a vízilabdát, hogy ezeken túl tudtam lendülni.

– Ha jól számolom, 2017-ig, a technikum végéig maradtál Csabán.

– Az érettségit követően még egy évig ifi voltam, és ki akartam próbálni magam az A1-es osztályban. Kádár Józsi bácsi, az akkori vezetőedző segítségével elkerültem Debrecenbe, szerencsére Balázs Lajos bácsiék (az egyesület ügyvezetője) is rábólintottak. Így a technikusi végzettséget Debrecenben szereztem meg. Ott a szerb Miroslav Bain kezei alá kerültem, és 5. helyen végeztünk, épphogy lecsúsztunk a Final Fourról. Olyanokat vertünk meg, mint a Fradi, Eger, Honvéd; a KSI-vel és az Újpesttel szemben sajnos alulmaradtunk.

– Abból a csapatból kik lettek profik?

– Azóta is a Debrecenben játszik Macsi Martin, Macsi Patrik, Dienes Balázs és a Fradiban játszó Fekete Gergő, vele négy évet játszottunk.

– Az utóbbit a tévéből ismerem. Mi hiányzott ahhoz, hogy te is korosztályos válogatott legyél?

– Az első fél év után Tóth Kálmán behívott az U18-as válogatott keretébe; egy fél évig jártam a fővárosi edzésekre. De sajnos a keretszűkítésbe már nem fértem be.

– Nehezen élted meg?

– Nagyon, mert úgy voltam vele, hogyha már ott vagyok, akkor haljak bele, és lesz, ami lesz! Voltak olyan köreim, hogy Debrecenből Budapestre utaztam, ahol egy OB I/B-s, Budapestről Szombathelyre, ott egy OB I-es, Szombathelyről Budapestre, ott pedig egy A1-es meccset játszottam. Egyszerre voltam ifjúsági A1-es, OB I/B-s és OB I-es játékos. Akkoriban egyébként annyi egyetemista pólós volt, hogy az OB I/B-be is nagy harc volt bekerülni.

Kabátot a gombhoz… Tulajdonképpen ehhez a fotóhoz készült a cikk. 2010. július 30., Békéscsaba, Árpád Fürdő, Magyarország-Németország barátságos derbi. Na, vajon ki viszi a zászlót? Netán László?

– Mennyire sikerült a tanulást az OB I-el összehangolni?

– Bizony voltak alvatlan éjszakák, de nem az egyetemi bulik miatt… Mert amikor mehettem volna a póló miatt bulizni, akkor vizsgaidőszak volt, és amikor kész voltam a vizsgákkal, akkor pedig épp szezon volt. Lemondásokkal járt, de nem bántam meg.

– Benne voltál a kezdőcsapatban?

– Nem, nem is voltam alapjátékos. Az ún. piszkos munkát végeztem, azaz, hogy ne legyek feltűnő. Ha kapok négy percet, akkor ne kövessek el olyan hibát, ami miatt kitűnnék a többi közül: ne kapjak feleslegesen blokk mellé gólt, ne forduljanak le rólam stb. Aztán szép lassan kezdtem magam felépíteni: gólpasszokat adtam, lőhettem egy-két gólt. Az OB I-ben nagyon szigorú a hierarchia.

– A tavalyi szezonban már a Csirkefogók serdülőit edzetted, tagja lettél a hazai OB II-es gárdának, de még az egyetemi csapatot is erősítetted.

– Létezik egy olyan szabály, hogy a végzést követően még egy évet vissza lehet játszani. Nagyon jól szerepeltünk, mert az egyetemi országos bajnokság megnyerését követően bronzérmet szereztünk az európai porondon.

– Ami viszont nagyon dicséretes, hogy hazajöttél Csabára.

– Nem akartam Debrecenben maradni, se Budapestre menni. Közben az egyetem után felajánlottak egy OB I-es szerződést Szentesre. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen Kiss Gábor (a 2023-as szezon óta a Szentes vezetőedzője) alatt játszani. Noha korábban már játszottam Gábor alatt az Invictusban, de ezúttal úgy akartam kipróbálni magam az OB1-ben, hogy már nem vagyok egyetemista.

– Akkor az egyik szemed sír, a másik nevet…

– Még az egyetemi tanulmányaim alatt a Közút felajánlott egy ösztöndíjat, cserébe annyit kértek, hogy erősítsem a csabai mérnökséget, azonfelül a szavamat adtam Balázs Lajos bácsiéknak, hogy csatlakozok a csapathoz.

– Milyen fura, hogy így hívod.

– A mai napig.

– Ezzel szemben van egy nagyon jó kis serdülő csapatod.

– A tavalyi is, és a mostani is nagyon jó. Az elmúlt évben 13-an, most 28-an vannak a csapatban. Úgyhogy nem panaszkodom, mert nagyon jó kvalitású játékosok vannak, és még a merítés is nagy.

– Meglesz a felsőház?

– Szerintem sajnos nem, pedig milyen jó meccsek elé nézhetnénk.

– Az ősszel egy kivételével minden derbit megnyertetek. Szerintem a Szentesnél is jobbak voltatok, csak hát ez egy nagyon bírófüggő sport.

– Meg is hatódtam, hogy egész idő alatt mennyire hajtottak a gyerekek.

– Amellett viszont nem szabad elmenni, hogy a gyerekekbe kvázi bele van kódolva, hogy innen el – legalábbis 18 évesem. Ha úgy vesszük, a vidék egyik legerősebb utánpótlás bázisa itt működik: Pónya Tibi a debreceni, Fodor Zsombor a győri, Vidovenyecz Zsombor a pécsi csapatokban domborít.

– Hajdú Attila Szentesen, de ő az én korosztályom.

– És aki elkerül innen, nem vall szégyent.

– Te már a második generációját látod az elvándorlásnak, én az elsőt éltem meg. Akkor még nem voltak ilyen pozitív példák. Sokan elmenetek Szolnokra, Szegedre, Budapestre, és egy-két szezon után abba is hagyták, mert elvitte őket a Kóla-Fanta-bulika.

– Hogyan álltál ellen a kísértésnek?

– Ahogy az előbb mondtam, nem volt szabadidőm.

– Azt tudom, hogy komoly kapcsolatban élsz.

– Már öt éve tart a kapcsolatom.

– Ráadásul ő is csabai.

– Igen, de elég kacifántos a történetünk: Siófokon ismerkedtünk meg, miközben már látásból ismertük egymást. Külön csapattal mentünk a Balatonhoz, és véletlenül a Petőfi sétányon futottunk össze. Akkor ő már egy éve holland, míg én debreceni egyetemista voltam.

– Semmi különbség a két ország között.

– Á! Ugyanaz. Azon a nyáron sokat találkoztunk, majd egy fél év távkapcsolat következett, és miután kitört a Covid, ő visszajött Csabára, és az online oktatásra állt rá.

– Kint maradt volna?

– Nem, azt mondta, egy év elég volt neki.

– Mi a távlati jövőd?

– Egyértelműen maradok. Amikor elmentem Debrecenbe, Lajos bácsiékkal nagyon jó viszonyban váltunk el, és úgy gondolom, hogy vissza akarok nekik valamit adni, és szeretnék tenni az egyesületért.

behir.hu/kép, szöveg: Such Tamás