2025. 06. 04.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Címlapképünkön a 16 esztendősen a felnőtt csapatban debütáló Lukácsi Sándor, aki gyors volt, elöl hátul hatékonyan dolgozott, volt gólkirály is

Az előző részben arról írtunk, hogyan erősödött az utánpótlásunk annak ellenére, hogy állandóan a megszűnés határán táncolt az egyre több névváltozáson átesett klubunk. A következő évtized, az 1995–2005 között eltelt időszak sem arról szólt, hogy minden Kánaán. De az út vége már fényesedett.

Nemhogy erősödött az utánpótlás, hanem már a felnőtt csapat ajtaján is dörömbölt. Olyannyira, hogy nem sokat kellett várni az áttörésre, 1996-ban osztályt váltott a gárda, az OB II-ből az OB I B-be jutott. E téren – mint korábban írtuk – elévülhetetlen érdeme volt az edzőknek, többek között dr. Czirok Sándornak, majd a folytatásban a Kárpátaljáról érkező, egykor a szovjet első osztályú csapatok játékosának, Behun Lajosnak.

Persze, az osztályváltáshoz alanyok is kellettek. Az előző évtized alatti remek utánpótlás-nevelésnek ezekben az időkben érett be a gyümölcse. A már korábban említett fiatalok, úgy, mint Mihály János, Varga Ákos, Máté Attila, Lukácsi Sándor, Prókai Zoltán, Csicsely Zoltán, Dávid Levente, Vizsnyiczai Róbert, Klaukó Ákos, Puha Zoltán, Latorcai Balázs egyre meggyőzőbb játékkal követeltek helyet maguknak a csapatban. Az egyik ász Lukácsi Sándor volt, aki nagyon sokoldalú játékosnak bizonyult. Ha kellett összefogta a csapatot, ha kellett eredményesen védekezett, elöl gólerős volt, nem mellesleg az egyik esztendőben 72 találattal gólkirály is lett. Fiatalon, egy toborzót követően 1986-ban került a klubba, aki így emlékezett vissza: – Olyan sokan jelentkeztünk vízilabdázónak, hogy a próbaúszáskor az 50 méteres medence hosszanti fala mellett felsorakozva betöltöttük a medencét. Érdekes, hogy az akkori jelentkezőkből későbbre jómagam és Dávid „Lecsó” (Levente) maradtunk meg. Volt némi úszó múltam, hiszen Gitta néni (Juhászné Tóth Margit) úszóedzőnél majd egy évet már korábban sportoltam. 1986-ban viszont a toborzó után Blahut Béla vett szárnyai alá.

Az OB I B-s csapat 2004-ből, hátsó sor balról: Latorcai Balázs, Laczó György, Borsos Pál, Balázs Lajos, Lukácsi Sándor. Középső sor: Puha Zoltán, Laczó Péter, dr. Szlávik Győző, Pásztor Attila. Elöl: Dávid Levente, Darida László

Becsületesen rótták a hosszokat, ha pedig előkerült a labda, az alapokat igyekezett beléjük verni az egykori csabai pólós, Blahut Béla. Ám nagyon hamar mélyvízbe vetette az akkori gyermek korosztályú együttest.

– Szentesre utaztunk egy utánpótlás meccsre – folytatta Lukácsi Sándor. – Kevés ismeretünk volt még a sportágról, így a mesterünk a vonaton magyarázta a további szabályokat, a hadrendet, a taktikát. Igyekeztünk, hajtottunk a Kurca-parti városban, de azért akkor még egy méretes zakóval utaztunk haza. De ez sem szegte a kedvünket.

Lukácsi és társai nagyon gyorsan fejlődtek, egy idő után már jöttek a győztes mérkőzések is. Sőt, nagyon hamar már a felnőtt csapatban találták magukat: – Tizenhat évesen debütáltam, sőt egy fővárosi derbin a Liget SE ellen már két gólt is szereztem – fűzte hozzá az egykori gólkirály. – Ettől kezdve szinte minden évben az OB II elején végeztünk, csak éppen az osztályozón véreztünk el, ezért várni kellett az osztályváltásra. De előtte az utam Szegedre vezetett, ahol felsőfokú tanulmányimat végeztem.

A diploma megszerzése utáni visszatérését követően jött az új edző, Behun Lajos, akivel már pontveszteség nélkül nyerték a bajnokságot, majd 1998-ban föl is jutott a felnőtt gárda a második vonalba: – Nagyon jó csapatunk volt, az akkoriban már stabil játékosok, mint a gólerős dr. Szlávik Győző és Szilvásy Attila mellett sok fiatal kapott rendre helyet az együttesben. S nemcsak csapatként működtünk jól, hanem szoros barátságok alakultak ki, remek közösséget alkottunk. Így aztán ha a sors úgy követelte meg, edzősködtem is, pontosabban játékosedző voltam két éven át. Arra is büszke vagyok, hogy volt olyan esztendő, amikor együttesünk éves góltermésének a fele az én nevemhez fűződött.

Remek korszak volt ez, de még mindig kevés pénzből gazdálkodhatott a klub, ezért továbbra is igazi amatőr társaságnak számított a hazai mezőnyben. Bizony, még várni kellett arra, hogy állami segítséggel szebb napok köszöntsenek az újra nevet változtatott, a következő években Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub néven futó közösségre. Ekkoriban új edző vette át házon belül az irányítást, a Szentesről érkezett, nagy rutinnal rendelkező Kádár József. De ezt már sorozatunk következő részében taglaljuk.

 2025. 06. 02.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Címlapképünkön OB II-es csapatunk 1976-ból, álló sor: Török Sándor, Balázs Lajos, Rattai József, Szécsi Tamás, Takács István, Ricza Lajos, Szedoglavits István, Bandúr András. Guggol: Jancsika Árpád, Szilágyi József, Kakuszi György, Szpevár Attila, Blahut Béla, Várai János, Szeles Imre. Elől: Sallai Zoltán

Mintha tegnap történt volna: tíz évvel ezelőtt azt ünnepeltük, hogy a Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub (a jogelődökkel együtt) negyvenéves lett. Most egy jubileumhoz érkeztünk: 50 esztendős a ma is regnáló egyesületünk, amelyet harmadszor hoztak vissza az életbe. Ugyanis a két világháború között már létezett egy, az 1936-ban alakult Békés-Csabai Torna Egylet, majd a vérzivataros években „elhalt”, ám a múlt század 40-es éveinek végén, az 50-es évek elején újjáéledt a Filippinyi Janó-féle egylet, amely viszont rövid életűnek bizonyult. Aztán egészen 1975-ig kellett várni, hogy újra vízilabdáról lehessen beszélni a Viharsarok fővárosában.

Most, hogy jubileumot ülhetünk, ötrészes sorozatunkban igyekszünk feleleveníteni a hőskort, és azt az utat, ahogyan eljutottunk a mához. Az ötven évet – némi átfedéssel – akár évtizedes szakaszokra is oszthatjuk. Az elsőben értelemszerűen az újbóli, harmadik megalakulást szemlézzük, ami nagyjából egy évtizedet ölel át. A kezdetekre a ma csaknem hetven esztendős Szécsi Tamás (kis képünkön) emlékezik vissza, aki nem mellesleg meghatározó játékosa volt az első csapatainknak, majd egy időszakban edzője, aztán klubelnöke, végül mecénása, vagyis, ha szükség volt rá, anyagi támogatója.

– Az alapító tagok szinte mindegyike az Árpád fürdő „lakója” volt, hiszen úszóként kezdte pályafutását – idézte fel a régmúltat Szécsi Tamás. – A hetvenes évek legelején még Gáspár Ervin úszóedző kezei alatt pallérozódott több fiatal, jómagam például Eta néni (Gáspár Ervinné – a Szerk.) tanítványa voltam. Ki több, ki kevesebb sikerrel tempózott a barna vizű medencében. Ám kialakult egy olyan mag, akiket kevésbé vonzott a faltól falig úszás, annál jobban szerettük a labdát. Így jött az ötlet: ha már ott a medence, és lehet benne labdázni is, akkor csináljunk egy vízilabdagárdát.

S hogy kik álltak össze csapattá, vagyis kik voltak az alapítók? Nem könnyű mindenkit összeszedni, de: a kapus Rácz Lukács, aki egyben az egylet doyenje is volt. Aztán Ricza Lajos (a középső), Szécsi Tamás, dr. Vincze Gábor, Pásztor György, dr. Lipták Pál, Szeles Imre, Blahut Béla, Szedoglavits István, Bandur András, Benkő László, Török Sándor, Szilágyi József, Gelegonya József, Gácsér József, valamint a klub mai ügyvezető elnöke, Balázs Lajos. Akikhez az évtized során csatlakozott további tucatnyi fiatal pólósjelölt. Köztük például az orvos testvérpár, dr. Szeberényi Zsolt és dr. Szeberényi Tamás, Szilvásy Attila, Sallai Zoltán, Povázsai Zsolt, Rattai József, dr. Máté Attila, Jámbor Ákos, dr. Szlávik Győző, Csabai Zoltán, Gyebnár György, Sipaki Zoltán…

– Édesapám, Szécsi József lett a klub elnöke, aki a MÁV kollégium gazdaságisa volt – elemezte tovább a régmúltat Szécsi Tamás. – Így értelemszerűen a Békéscsabai MÁV égisze alatt működtünk. A támogatás abból állt, hogy ingyen utazhattunk a vasúttal a meccsekre. Minden mást, labdát, felszerelést, kapukat magunknak kellett saját zsebből megszereznünk. Első edzőink között szerepeltek idősebb Ricza Lajos, majd később a fia, Ricza Lajos, de ott állt a medence partján sok tréningen Várfalvi László, Bálint Tibor, Tatai Tibor…

Természetesen, ha már megalakultak, meccseket is igyekeztek játszani. Az első próbálkozást még dr. Vincze Gábor szervezte meg, amikor egy barátságos felkészülési mérkőzésre Szegedre utazott a csapat, ahol a Tisza-parti város ifjúsági gárdájával mérték össze erejüket. Annak ellenére, hogy egy méretes zakót kaptak (38–0), egy pillanatra sem ment el a sportágtól a kedve senkinek.

– Olyannyira nem, hogy beneveztünk az OB II-es bajnokságba – folytatta Szécsi Tamás. – Május 8-át írtunk 1975-ben, amikor az első hivatalos bajnoki is lezajlott, mégpedig Miskolcon. Kölcsönsapkákban játszottunk, kicsit tartva a bemutatkozástól, de végül egész jól sikerült a nap, annak ellenére, hogy a házigazdák 21–0-ra nyertek.

Miskolcon ebben az összeállításban ugrott a medencébe a Békéscsabai MÁV néven futó csapat: Balázs L. — Ricza, Szécsi, Lipták, Pásztor Gy., Bandur, Szedoglavics, Gelegonya, Szeles, Blahut, Szilágyi J., Gacsér.

Akkoriban még szó sem volt arról, hogy sátrat állítsanak fel az 50 méteres versenymedence fölé, így pedig meglehetősen mostoha körülmények között készültek – amit ma aligha vállalnának a fiatalok.

– Sokszor volt, hogy nem lévén belépőjegyünk, bérletünk, egész egyszerűen belógtunk az uszodában edzeni – folytatta Szécsi Tamás. – Bizony olykor a húsz fokot sem elérő vízben tempóztunk és dobáltuk a játékszert. A kapukat magunk gyártottuk le. Ricza Lajosnak volt egy bőrlabdája, azt zsíroztuk be, hogy minél kevesebb vizet szívjon fel. Így is a tréningek végére egy háromkilós golyóvá hízott, amit komoly feladat volt a vízről felemelni, hát még kapura lőni vele. De évről évre fejlődtünk, új jelentkezők is akadtak, így aztán egészen jól belelendültünk. Az OB II-ben stabil gárdává fejlődtünk, és egy idő után már nem voltunk pofozógépek. Sőt, elkezdett formálódni egy utánpótlás egylet is, amely segített abban, hogy pénz nélkül is, de életben maradjunk.

Eltelt tíz esztendő a Békéscsabai MÁV égisze alatt, s egyszer csak adódott egy új lehetőség: az akkor a megyeszékhely legnagyobb egyesülete, a Békéscsabai Előre Spartacus SC befogadta a csabai pólósokat. De ez már egy új fejezet, amit sorozatunk második részben taglalunk.

Jávor Péter

 2025. 03. 17.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Ebben az esztendőben a serdülő korosztályú csapatunk (képünkön az egyik bajnoki mérkőzés előtt) bizonyult eddig „húzóágazatnak”, nem sok hiányzott ahhoz, hogy ők és a gyermek, valamint ifjúsági gárdánkkal egyetemben a kvalifikációs csoportba kerüljenek – fotó: Such Tamás

Megtartotta éves beszámoló közgyűlését a Csabai Csirkefogók Vízilabda Klub. Az ülésnek a békéscsabai Király vendéglő adott otthont ma.

Indításként a klub elnöke, Borsos Pál köszöntötte a megjelent sportolókat, elnökségi tagokat, edzőket és a megjelent néhány szülőt. Ezt követően az ügyvezető elnök, Balázs Lajos kapott szót, aki a kötelező technikai kérdéseket, kéréseket követően azokról a klubunkat érintő hátrányokról beszélt, ami nehezítette az elmúlt időszakban az életünket.

Ezekből idézünk röviden: nehéz ma vízilabdás fiatalt beiskolázni, néhány év óta még a baby korosztályt is komoly gond feltölteni, aminek az is lehet oka, hogy a legkisebbeknek is csak a késői órákban tudnak edzést biztosítani, nem beszélve arról, hogy Békéscsabán és Gyulán is szűkös a vízilabdára fordítható vízfelület és edzésidő. A nagyobbak esetében ugyanezek a gondok érvényesek, az országos bajnokságokban szereplő csapatoknak – amelyek az A1 osztályba kerülésért küzdenek, nem is eredménytelenül – már napi két edzést kellene vezényelni, vagyis reggel is jó volna tréningeket tartani, ami a már említett okok miatt lehetetlen. Ezt követően a felnőtt csapat felépítése került szóba, ahol az egyik legnagyobb gond, hogy a fiatalok 18 éves kor, illetve érettségi után más városban folytatják tanulmányaikat, s közülük annak befejezése után csak töredéke tér vissza Békéscsabára.

A folytatásban Fodor Ádám vezetőedző adott helyzetjelentést a szakmai munkáról: „A tavalyi évünk sikeres volt, az 2024-2025. évi bajnokságról még nem lehet végleges következtetést levonni, hiszen még javában tart. Az viszont most egyre jobban körvonalazódik, hogy a korábbi Covid-járvány miatt akkoriban nehéz volt beiskolázni fiatalokat, ezért a gyermek korcsoportosaink ma létszámhiánnyal küzdenek. Ennek ellenére ezek a gyerekek is jól teljesítenek az idei szezonban.”
Ezt követően szóba került a kvalifikáció, ami jól ismert: a feljebb lépés küszöbén volt a klub idén. Fodor Ádám ehhez hozzátette: jövőre reális lehet a kvalifikáció. Majd ismertette, hogy az idei bajnoki szezon június 13-án zárul, amit követ egy évzáró buli, az új szezonra pedig július második felében kezdik meg csapataink a felkészülést.

A folytatásban ismét Balázs Lajos értékelt, ezúttal már a tavalyi esztendő pénzügyi, gazdasági helyzetéről beszélt, majd az idei terveket ismertette. De előtte megerősítette: az A1 osztályba feljutás esetén a duplájára nőhet a klub központi támogatása. A pénzügyi beszámolóból pedig megtudhattuk, hogy az elmúlt időszak is a takarékosság jegyében telt el. Sajnos, néhány korábban „megengedett” tételt át kellett értékelni, hogy az év végére se menjen át negatív állományba a költségvetési gazdálkodás.
Ezt követően hozzászólásokra szólította fel a megjelenteket, majd a szavazásokra került sor, amit a tagság egyhangúlag elfogadott.

Végül ismét Boros Pál emelkedett szóra, amiből kiderült: idén ötvenesztendős a klub, ezt szeretnék méltóképpen megünnepelni a nyáron.

Jávor Péter

 2025. 01. 15.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Ajtai Miklós szinte mindenhol gólkirályi címet is elért el – fotó: Such Tamás

Immár 12. esztendeje játékosa és egyik utánpótlásedzője klubunknak az idén 44 éves Ajtai Miklós, akiről a legtöbben csupán annyit tudnak: gólerős, közvetlen ember, olykor bohém, de mindig jókedvű és szolgálatkész. A sportágba kerüléséről és a gyermekkorában átélt rémségekről aligha ismerik. Pedig olykor még ma is kísérti a múlt, hiszen a szerbiai Zentán született, ahol éppen fiatalsága alatt tört ki a tíz évig tartó délvidéki háború, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett.

Még a békeidőket éltétek, amikor megtanultál úszni. Kinek vagy minek hatására?
– Hétéves voltam, amikor egy alkalommal apám levitt a zentai Tisza-szakaszra, a csónakkal beevezett vagy húsz méterre a parttól, és bedobott a vízbe. Majd nagy nyugalommal végignézte, hogyan próbálok meg kievickélni. Másnap úgy döntött, levisz inkább a strandra, hogy tanítsanak meg úszni.

Mint sok vízilabdás, te is úszóként kezdted?
– Zenta akkori legismertebb mestere, Tóth László „Cila” tanított meg úszni, aki egyébként vízilabda edző volt, így rögtön a pólósok között ragadtam.

Más sportág nem vonzott?
– De, a foci is. A két sportágat párhuzamosan csináltam, a labdarúgást nyolc-kilenc évig, a pólót ma is. Könnyű volt, mert a foci pálya és a medence úgy háromszáz méterre volt egymástól. A legtöbbször mindennap mindkét edzésen részt vettem. Egyébként egy csapatban rúgtam a labdát az amúgy is szomszédunk és osztálytársam, sokszoros magyar válogatott Nikolics Nemanjával, akihez azóta is barátság köt.

Nikolics Nemanjával a család, Ajtai Miklós, Csomor Lilla és Ajtai Milán még csecsemőként

Milyenek voltak a zentai vízilabdás éveid?
– A Zentai Vasutas Vízilabda Klub igazolt versenyzője voltam. Mivel a nevünkben is benne van a vasút szó, mindenhová vonattal jártunk meccsekre. A volt Jugoszláviában volt első és másodosztályú bajnokság, ami ősztől tavaszig tartott, majd szinte szünet nélkül jött a nyári bajnokság. Mi mindkettőben szerepeltünk, az előbbiben a másodosztályban. Éves szinten ötvennél jóval több mérkőzést lejátszottunk, sokszor három-négyszáz néző előtt. Egyébként a zentai volt az egyetlen igazán magyar klub, csapatunkban szinte csak magyarok játszottak, míg például az újvidéki és szabadkai gárdák már vegyes nemzetiségűek voltak.

Tízéves voltál, amikor kitört a délvidéki háború…
– Bizony, minden szinten nagyon nehéz évek következtek. Az is rátett egy lapáttal, hogy apámat bevitték katonának. Kezdetben csak a szegénység és a rettegés robbant be, a hétköznapok viszont nekünk gyerekeknek ugyanúgy teltek egy darabig, mint korábban. Zajlottak az edzések, utaztunk a mérkőzésekre, jártunk iskolába. De azért minden szinten érződött a háború. Emlékszem, egy alkalommal az edzésen háton úsztam, a fejünk fölött pedig egymás után húztak el a bombázók. Rémisztő volt. A háború első szakaszában mindössze egyszer, másfél hónapra állt le teljesen az élet, se edzés, se iskola, csak figyeltük, mikor szólalnak meg a szirénák… Aztán amikor újra mehettünk a meccsekre, egy kisbusszal keltünk útra, és a sofőr nem győzte kerülgetni az úton a krátereket.

Megváltás lehetett, hogy 16 évesen Magyarországra kerültél.
– A hódmezővásárhelyiek ajánlották számomra az első profi szerződést. Az akkori játékosedzőjük, Kasza Attila hívott, én pedig rögtön bevállaltam. Furcsa volt, hogy mindig csak egy harmincnapos vízumot kaptam, ezért annak lejártakor kiutaztunk a határra, bepecsételték, hogy átléptem azt, majd azonnal fordultunk vissza, és újabb harminc napig érvényes volt az engedély. Két évet töltöttem el így Vásárhelyen. Aztán 18 évesen hazamentem Zentára, és egyből jöttek értem, bevittek katonának, mivel jött a háború koszovói szakasza. Két évet elvett az életemből ez a szörnyűség. Addig a sport is kiesett az életemből, majd hetven kilósan tértem vissza Zentára. Emlékszem, június 20-án szereltem le, és két nappal később, edzések nélkül is, de már mérkőzésre utaztam csapatommal. Az ezt követő békésebb időszakban csaknem tíz hazai és külföldi első és másodosztályú klubban játszottam, köztük Kecskeméten, Pécsett, Cegléden is. Ez idő alatt megkaptam a magyar állampolgárságot, idestova másfél évtizede. Szinte mindenhol gólkirályi címet is elértem.

Hogyan kerültél Békéscsabára?
– Egy nap megcsörrent a telefonom, és a csabaiak akkori vezetőedzője, Kádár Józsi bácsi keresett. Elmondta, hogy évek óta figyeli a teljesítményemet, és éppen egy ilyen típusú játékosra van szüksége. Ki is jöttek egy Zenta–Zombor mérkőzésre a klub elnökével, Borsos Pállal és az ügyvezető Balázs Lajossal tárgyalni. Nem sokat haboztam, 2013. szeptember elsejével már Békéscsabán voltam, ahol az akkori OB I B-s felnőtt csapatba kerültem, akikkel kevés híján fel is jutottunk az OB I-be.

Kettős feladatot kaptál Csabán: játékosként és edzőként számoltak veled.
– Valóban. Hiszen már Zentán is edzősködtem 18 éves koromtól. És itt tennék egy kis kitérőt. A rövidpályás úszó világbajnoki bronzérmes és világrekorder, sokszoros Európa-bajnok pillangó- és gyorsúszó Szabó Szebasztián is zentai. Ő hol úszott, hol vízilabdázott. Amikor éppen a pólót részesítette előnyben, akkor én voltam az edzője. Kiváló balkezes játékos volt. De aztán visszament úszni. Az eredményeit nézve, lehet, hogy jól tette.

Hogyan élted meg, hogy a Békéscsaba az OB I helyett a harmadik vonalban folytatta a bajnokságot?
– Nehezen. Nagyon sok munka volt abban a sikeres és jól összerakott csapatban. Kellett egy év, amíg felfogtam és elfogadtam, de a kényszer nagy úr. Ám miként a klub vezérkara és edzői, én is reménykedem abban, hogy egyszer lesz még szép nap a csabai póló fölött. Sok ügyes, fiatal játékosunk van, akik, ha beérnek, elérhető a siker. Igaz, azzal is tisztában vagyunk, hogy nevelő egyesület a miénk, ráadásul itt nincsen meg a továbbtanulás lehetősége, ezért sokan érettségi után más városokba költöznek. Ha visszatérnének az egyetemi évek után fiataljaink, újra magasabb szintre emelkedhetne a csabai vízilabda, hiszen sokan az első osztályú bajnokságban pallérozódnak, gyűjtik a rutint.

Mi nehezebb: edzőnek lenni vagy játékosnak?
– Edzőnek. Meg kell érteni az utánam következő generációt. Ugyanis sokat változik az élet, miként a vízilabda is. Folyamatosan együtt kell élni a játékkal, új ösztönzőket kell kitalálni az edzésen, hogy motiváltak maradjanak a gyerekek.

Mit vársz idén a csapatodtól a tavaszi folytatásban?
– Most az ifjúságiakkal dolgozom, a mérkőzéseken viszont lévén kevés az ifi korú játékosunk, sok serdülő is a kezem alá kerül. Már az ősz is sikeresebb volt, mint a korábbi esztendő. Egy adalék: az alapszakaszban 97 gólt kaptunk, minden további csapat száz fölött. Ez a jó védekezésünket bizonyítja, ami az egyik alapja sportágunknak. A folytatásban még több győzelmet és továbbra is kevés kapott gólt várok.

A zentai ősi úgynevezett fekete uszoda egy teltházas meccsen. Ajtai Miklós elmondása szerint a medencét a helyi vízilabdázók üzemeltették, takarították, ha kellett, újjáépítették

Zentán kívül sehol sem éltél olyan sokáig, mint Békéscsabán. Tizenkét év.
– A szerelem. Itt, a békéscsabai strandon ismertem meg életem párját, Csomor Lillát, aki rendszeresen járt le az Árpádba a barátnőivel. Egyszer telefonszámot cseréltünk, majd következett az udvarlás, végül a házasság.

Két gyermeketek is született azóta.
– Milán már iskolás, kilencéves, kislányunk, Mila még óvodás, ötesztendős.

Úszni tudnak már?
– A nagyobbik, Milán már négyévesen megtanult, a kisebbet idén adom oda Szilvi néninek (Papp Szilvia a csabai úszó, illetve a vízilabdaklub oktatója, edzője). Milán már egy ideje jár is a vízilabda edzésekre, de még nagyon fiatal, bajnoki mérkőzésen még nem, de barátságos találkozón már tavaly nyáron vízbe ugrott. Jó felépítésű gyerek, lehet belőle pólós, de egyáltalán nem akarjuk erőltetni. Azt csináljon hosszútávon, amihez kedve van, csak sportoljon.

Végezetül fogalmazd meg, mi a legalapvetőbb különbség a szerb és a magyar vízilabda között?
– A mentalitás, ami a szerbek javára szól. Ez kevésbé tanítható. Vélhetően a szerbek esetében a tízéves háború is ezt a keménységet, kemény hozzáállást váltotta ki a nemzetből. Amúgy minden más szinten szinte azonos a két nemzet pólója. Itt Magyarországon igyekszem rávezetni a srácokat erre a hozzáállásra, ami nem könnyű dolog.

Jávor Péter

 2025. 01. 09.   Klub, Aktuális, Kitekintő

Fodor Ádám vezetőedzőnknek akadtak ősszel gondterhelt pillanatai, de a fotón láthatóakkal ellentétben, több örömöt okoztak csapataink, mint amennyi csalódást – fotó: Such Tamás

Eltelt ismét egy szezon a 2024–2025. évi bajnokságokban. A tavaly nyár eleji felkészülés óta december végéig összesen 68 mérkőzést játszottak csapataink a különböző szintű és korosztályú pontvadászatokban – váltakozó sikerrel. A rövid téli mérkőzésmentes időszakban Fodor Ádám vezetőedzőt arra kértük, értékelje csapataink teljesítményét, fejlődését, esetleges hiányosságait.

Kezdjük a felnőtt együttessel!

– A korábbi évekhez képest nem sokat változott a csoportbeosztás, miként a mi csapatunk összetétele sem. Az viszont tény, a Délkeleti csoport a legerősebb a négy közül, ezért itt teljesíteni és eredményesnek lenni a legnehezebb. Így mindenképpen előre lépésként kezelhető, hogy az alapszakaszban a korábbi hatodik hely helyett az ötödiken zártunk, még ha ez a rájátszásban újra az alsó házat jelenti. Viszont idén elmondhatjuk már, hogy nem kenik el a szánkat a „nagyok”, az első osztályú háttérrel rendelkező szegediek, szentesiek, akikkel már szorosabb derbiket vívtunk az ősz folyamán. A csapatösszetételt tekintve pedig a tavalyihoz hasonló a helyzet: vannak a rutinos öregebb játékosaink, akiktől nagy fejlődés már nem várható, de azért húzó emberek a gárdában, viszont az utánpótlásból feljátszó fiataloknak nagy fejlődési lehetőség itt is szerepelni. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi rájátszás során még több sikerélményben lesz részünk.

Akkor nézzük az ifjúsági korosztályt!

– Ez az a kategória, ami évek óta neuralgikus pontunk. A szezonkezdet előtt még nyolcan voltak, ami időközben ötre redukálódott. Egy fiatal eligazolt, kettő pedig sportágat váltott. Ezért a korábbi évekhez hasonlóan a serdülőkből játszottak föl nyolcan szinte folyamatosan. Érdekes módon ez utóbbi korosztályosok sokszor jobb teljesítményt nyújtottak az idősebbek között, mint a sajátjukban. De ha a korábbi évek eredményességéhez hasonlítjuk ifistáink teljesítményét, mindenképpen előre lépést tapasztalhatunk, több pontot gyűjtöttek, mint máskor. Ráadásul sokszor nüanszokon múlt egy-egy győzelem, ami további pontokat jelenthetett volna.

Serdülőink azok, akik leginkább dicsérhetők az őszi szezonban…

– Tény, ők idén a klubunk zászlós hajói. Azért pedig külön dicséret illeti őket, hogy két korosztályban is eredményesen helyt álltak. Az alapszakaszban elért második helyezésük önmagáért beszél. Eredményességük várható volt, hiszen sokan közülük éppen a nyáron váltottak a gyermek korcsoportból a serdülők közé, és ha visszaemlékszünk, korábban is ez a társaság volt a meghatározó az adott korosztályban. Ezért úgy is fogalmazhatok: hozták az elvártakat, miközben sokat fejlődtek tovább. A két évvel ezelőtti pozíciót tekintve különösen nagy az előrelépés. Itt közel harminc fiatallal dolgozhat Zsilák László edzőkollégám, ami ugyancsak segíthet, hiszen nagy a merítési lehetőség. Esetükben is várható, hogy a rájátszás során még több sikerélményben lesz részük.

Miként az utóbbi években, idén is a gyermek korosztályúakat saját magad viszed tovább.

– Itt van a legnagyobb váltás, hiszen a korábban a gyengébb színvonalú vidékbajnokságból hirtelen az országosba kerülnek át a fiatalok, ezért talán egy kicsit nagyobb odafigyelést igényelnek. Tavaly egy remek gárda alakult ki, akik közül, mint már korábban említettem, sokan korosztályt váltottak, serdülők lettek. Alulról is sokan érkeztek, de nekik még nagyon ismerkedni kell az országos bajnokság elvárásaival. Ezért egy kicsit nehézkesebbnek bizonyult az ősz, de rengeteget fejlődtek a fél év folyamán, és végül azt hozták, amit vártam tőlük. Biztos vagyok benne, hogy a tavaszi szezon már gördülékenyebb, sikeresebb lesz, ugyanis a korcsoporton belüli fiatalabb évjáratúak nagy lépésekben igyekeznek utolérni az idősebbeket. Sőt, ősszel már néhány ügyesebb gyermek harmadik korosztályost is igyekeztem vízbe mártani, keresve a következő csapatot is.

Innen már a vidékbajnoki sorozathoz kanyarodunk, lássuk a gyermek hármas és négyes korosztályt!

– Ebben az évben a korábbiakkal ellentétben az erősebb, Piros csoportba kerültek, amiről tudtuk, hogy jóval nagyobb kihívás, nagyobb falat, de az is tény, itt nagyobb a lehetőségük a fejlődésre. Ez így is történt, szépen pallérozódtak a gyerekek, még ha a begyűjtött pontokban nem is mérhető. Menet közben viszont kiderült, hétről hétre egyre jobban tartják a lépést az erősebb gárdákkal szemben. A lemaradásból sokat lefaragtak, a jövő szempontjából nézve újabb előrelépés elvárható, ami fontos abból a szempontból is, hogy hamarosan majd nekik kell átvenni az országos gyermek korosztályú bajnokságban a maiak helyét.

Végül pedig eljutottunk a legkisebbekhez, a baby korosztályúakhoz.

– Esetükben Csabai Zozó kollégámmal egyformán fogalmazunk, amikor kijelentjük: tavaszra jobban belerázódnak a gyerekek. Itt ugyanis, más kluboktól eltérően, nálunk nagyon sok olyan akad, akik csak fél, egy éve járnak vízilabdázni, vagyis minimális sportmúltjuk van. De a kis „zöldfülűek” is nagyot fejlődtek, amit lehet, csak mi látunk, hiszen itt a mérkőzéseken nincs még számszerű eredmény. Ám az elvégzett munka itt is hétről hétre meglátszik a fiatalok teljesítményén. Látva a hétközi teljesítményüket, azt kapom vissza, amit vártam, vagyis többet hoztak ki a medencében az elvártaknál. Az előző bajnokságban sokat jelentett, hogy gyakran átruccantunk velük Hódmezővásárhelyre edzőmeccset játszani. Most már azon a szinten vannak, hogy tavasztól felélesztjük a korábbiakat, hiszen a több mérkőzés tovább segítheti előrelépésüket. Biztos vagyok benne, hogy nyár végére jelentős mértékben csökkenthetik az eddig maguk előtt görgetett hátrányt.

Jávor Péter