Amikor tavaly ősszel az OB II-es felnőtt vízilabda-bajnokság rajtja előtt az elvárásokról beszélgettem Ajtai Miklós játékos edzővel, leszögezte: teljesen amatőr alapon működik a jobbára olyan játékosokból álló csapat, amelynek tagjai immár 23-30-40 éve elkötelezték magukat a sportággal, amelytől azóta sem tudnak elszakadni. Ezért a klub vezetésének egyhangú döntése, és az igazi Coubertin-i eszme szerint a részvétel volt a fontos.
Nos eltelt egy esztendő, mindenki tovább öregedett, de a játékos kedve egy cseppet sem lohadt. A gárda a hosszú menetelés után a rájátszásban a 13-16. helyért küzdhetett, és végül az összesen 28 OB II-es csapatot felvonultató mezőnyben a 15. helyen kötött ki. Vagyis akárcsak egy évvel korábban, a középmezőnyben. Ajtai mestert ezúttal arról faggattam, így gondolta-e az esztendőt?
– Ugyanoda jutottunk, mint egy esztendővel korábban, csak mindenki egy évvel öregedett – vágott bele a játékos edző, aki nem mellesleg az OB II egyik legeredményesebb góllövője volt. – Két éve vagyok a csapat edzője, igazából nem kértem korábban sem, és most sem különösebben senkitől semmit. Nem is kérhetek, hiszen egy teljesen amatőr csapat vagyunk. Ezért elvárást sem fogalmazhatok meg. A lényeg az volt, hogy mindenki annyit járjon edzésre, amennyit munkahelyi, családi elfoglaltsága, szabadideje megenged. Azt kell mondanom, mindenki rendszeresen látogatta az Árpád fürdőt. A hétközi tréningek során egy héten legalább kétszer kétkapus edzésre is sor került.
A legtöbben apukák, lassan nagyapák, mégis ilyen becsületesen látogatták a tréningeket?
– Azt kell mondanom, alig voltak hiányzók. Ezért folyamatosan tudtunk gyakorolni. Döntően a saját ifjúsági és serdülő csapatunk ellen kétkapuztunk. Tény, a többség nem mai gyerek, ezért a fiatalok sokszor ledaráltak bennünket, hiszen az állóképességük azért jobb, mint az „öregeké”. Ennek ellenére edzés szempontból mindenki kiteljesedett az év folyamán.
A környék egyetlen felnőtt vízilabdacsapata a miénk, érthető, ha a kényszer úgy hozta, hogy a saját utánpótlás ellen kellett gyakorolni a hétköznapokon. Ám ennek vannak kölcsönösen jó jegyei.
– Valóban így van, a fiatalok segítették az öregeket, és ez fordítva is igaz. Annál is inkább, mert a tétmérkőzéseken az utánpótlás korú játékosainkat is bevethettük. Összesen huszonhármas kerettel vágtunk neki az idénynek, akik közül tizenhatan voltak az úgynevezett „öregek”, vagyis felnőttek, és hét fiatal kapott lehetőséget a bajnoki mérkőzéseken. Ez segítette az ő fejlődésüket is, hiszen „beleszagolhattak” abba, milyen ifistaként vagy serdülőként a felnőttek között játszani. Olykor nagy teher is volt számukra, hiszen a saját korosztályú bajnokság mellett a serdülők, az ifik és a felnőttek között is helyet kaptak hétről hétre, ami akár évi ötven-hatvan meccset is jelentett számukra. De minden fiatal megtiszteltetésnek vette, ha meghívót kapott a felnőttmérkőzésre. Én pedig igyekeztem azokat kiválasztani a bajnokikra, akik kiérdemelték ezt a lehetőséget. Így edződik igazán az utánpótlásunk is.
Végül hogyan összegezhetjük a 2021-2022-es évet?
– Nagyon remek szezont zártunk. Békéscsabai szinten különösen remek évünk volt. Több csoportban zajlottak a mérkőzések, úgy, mint alapszakasz, középszakasz, rájátszás, helyosztók. Valamennyi alkalommal elöl vagy a középmezőnyben végeztünk, mindössze egyszer volt, hogy a soros fordulóban csak egy pontra tellett. Összességében az év során több győzelmünk volt a nagy menetelés során, mint vereség. De akadtak kimagasló találkozóink is, mint például éppen a legutolsó fordulóban, amikor 0–7-ről fordítottunk, és nyertünk 11–10-re.
Ezek szerint jó szájízzel tértek pihenőre.
Mindenképpen. Hiszen valamennyi alkalommal örömpólót játszott a gárda, mindenki élvezte a meccseket, mindenki kiteljesedett. Éppen ezért úgy gondolom, a következő bajnokságban is mindenkire számíthatok, legyen tizenéves vagy éppen „apóka”.
Címlapképünkön a felnőtt csapat néhány utánpótlás korú játékossal kiegészülve győzelemre készül
